„Gábor bácsi” története
Tőlük tanulva tanítom őket
Felvidékről érkezve az egyik legmeglepőbb dolog számomra az volt, hogy az általános iskolás diákok a tanáraikat „nénizik” és „bácsizzák”, például Erzsébet néni vagy Tibor bácsi. Ezek után tudva, hogy néha huszonéveseket is bácsiznak és néniznek az iskolában, örültem, hogy én még nem vagyok bácsi.Viszont eljött az a pillanat, amikor engem is megkérdeztek, hogy nem tudnék-e vállalni két hittancsoportot a Vörösmarty Utcai Általános Iskolában. Én erre igent mondtam, mert valahol mindig is szerettem volna gyermekek között lenni, tanítani őket. Rejtett vágyam volt, hogy egyszer tanár, mondjuk, fizikatanár leszek, de ez nem vált valóra. Viszont a hittantanársággal Isten úgy gondolta, hogy határozatlan időre megbíz.
Amikor először beléptem az iskolába, nagyon izgatott voltam, főleg úgy, hogy nem volt túl sok időm arra, hogy felkészüljek az érkező 2.-os, 3.-os diákokra, de a gyerekekkel való találkozás valahogy némán is kiáltotta, hogy jó itt lennem. Október óta nagyon sok tapasztalatot gyűjthettem, és keresem, hogy hogyan tudnám Isten országát jobban és jobban hirdetni a gyermekek között. Isten pontosan azok közé engedett engem tanárnak, akiről azt mondta, hogy a legtöbbet tanulhatunk a gyermekektől, amikor azt mondta: „Ha olyanok nem lesztek, mint…” Hát tanulnom kell sokat tőlük, belőlük, be kell vallanom.
És végül egy elmaradt mozzanatról még nem beszéltem. Az első találkozásnál, mikor bemutatkoztunk egymásnak, elmondtam, hogy engem Édes Gábornak hívnak, és én leszek a hittantanár, majd ők is elmondták, hogy ők kicsodák. Néhány dolgot még csináltunk az órán, és az óra végén, amikor elbúcsúztunk egymástól, akkor történt egy nagy dolog az életemben, így búcsúztunk: „Áldás, békesség gyerekek!” „Istennek dicsőség, Gábor bácsi!” Életemben először lettem bácsi, amit most már én is nagyra értékelek, és büszkén viselek mint jelzőt.
Édes Gábor