Igére figyelve
Sose késő az elhívásnak engedelmeskedni.
„Minden szabad nekem, de nem minden használ.
Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.”
(1Kor 6,12)
Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.”
(1Kor 6,12)
Egy február esti bibliaórán a lelkipásztorunk az ott lévő gyermek-istentiszteleten szolgálók felé a következő felszólítást tette: „Fiatalok! Jelentkezzetek hittanoktatónak!” A nálam lényegesen fiatalabb társaim nevetve fogadták ezt a felszólítást, majd a következőt hallottam: „Majd a Ria!” – mutattak rám. Ezen én is nevettem. Hát persze, 56 évesen pont még egy főiskolára vágyom! Aztán tovább gondolkodtam hangosan: de azért az iskolában Istenről beszélni a gyerekeknek szabadon, az jó lenne, hiszen most is beszélek Róla nekik, de ezzel a tilosban járok.Otthon tovább forgattam a szívemben ezt a gondolatot. Arra gondoltam, ha ez Istentől való hívás, akkor nem akarok engedetlen lenni, vállalom, és megyek tanulni, de ebben bizonyosnak kellett lennem. Imádságban, mint Gedeon, két egyértelmű jelet kértem az én Uramtól, mondván: bocsánat, de ez most sürgős, hiszen nem egészen két hét van még hátra a jelentkezési határidőig. Teljesen egyértelműen zöld utat kaptam. Készültem a felvételire, miközben azt mondtam, hogy ez nekem most olyan, mintha arra készülődnék, hogy éjszaka egy repülőgépről ejtőernyővel ugorjak ki a sötétségbe. Nem tudom, hol landolok, de azt tudom, hogy az ejtőernyő megtart. Nem tudom, milyen feladatot bízott rám jó Atyám, de az Ő kezében biztonságban vagyok. Három év múlva minden vizsgámat elsőre letéve fejeztem be a tanulmányaimat (a szakdolgozat leadásához családi okok miatt halasztást kértem, ez még a tavasszal esedékes). Ha valaki arra gondolna, ez azért van, mert szorgalmas és jó képességű vagyok, amit persze Tőle kaptam, akkor hozzá kell tennem, hogy ez önmagában nem áll meg, mert már a főiskola előtt meglepő rövidtávúmemória-problémám kezdődött. Konkrétan: rendszeresen nem emlékeztem arra, hogy éppen mostam-e fogat vagy csak most készülök rá. A fogkefém vizes állapota volt a jelzője, hogy mi a valóság. Az énekléssel is komoly problémáim voltak/vannak, ami a tanítóképző főiskolán az egyik fő tantárgy. Úgy kaptam mindenben segítséget, hogy azt ember így meg nem tudta volna szervezni. A csúcs az volt, amikor vizsgákra készülve két héten át három segítőm adta egymásnak a kilincset otthon anélkül, hogy előre pontosan megbeszéltük volna a napot és az órát. Azt is tudtam, hogy többen imádkoztak értem. A családomtól is maximális segítséget kaptam, pedig sokat kellett távol lennem ez idő alatt. A magát ateistának valló férjem is mindenben támogatott, még a beadandóimat is átnézte, formázta.
Most eszembe jutott egy úrvacsorai fogadalomtételem, Pasaréten. 2001 után, a megtérésemet követő valamelyik évben, szíven ütött az egyik kérdés és arra a válaszom: „Ígéritek-e, hogy hálából odaszánjátok magatokat élő, szent és Istennek kedves áldozatul?” „Hú” – gondoltam, „ezt itt nagyon komolyan veszik! Ígérem és fogadom” – hangzott az eltökélt szándékom. Sok éve volt ez, de Isten nem felejtkezett el róla. Most már tudom, hogy akkor már kezdett készíteni a gyerekek közötti szolgálatra. Először a VISZ-ben, aztán az iskolai hitoktatásban. A tanulmányaim gyakorlati részét a munkahelyemhez, a Bajza Utcai Általános Iskolához közel, a Juliannában végeztem, így kerültem a fasori gyülekezet területére. Most már látszik, hogy ide vezetett az utam.
Az iskolai hittanoktatást ez év szeptemberétől kezdtem meg. A munkaterületem a Vörösmarty Mihály Általános Iskola 1., 5. és 6. évfolyama, és a Bajza Utcai Általános Iskola 1. és 5. évfolyama. (Azért nem az összes évfolyam, mert délutánonként továbbra is a Bajzában tanulószobázom.) A Vörösmartyban 11 fő, a Bajzában 13 fő, összesen 24 gyermek van rám bízva.
Minden csoportom más. Általában érdeklődőek a gyerekek Isten dolgai iránt. Azt figyeltem meg, ha az Igét olvassuk, legtöbbször arra felfigyelnek. Rövid töprengés után arra jutottam, hogy még a legélénkebb gyermeken sem tud más segíteni, csak Isten, tehát itt van a legjobb helyen, ahogy a kolléganőm fogalmazta meg. Egy 5. osztályos fiú egy ismétlés során egy valamire nagyon emlékezett, és azt minden áron ő akarta mondani, mondván, hogy az az „övé”: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1Kor 6,12). Ha mást nem is tanul meg, de valamikor ez az Ige megváltoztathatja.
A hívő életem során (14 év alatt) felismertem, hogy az egymás imádságban hordozásának nagyon fontos szerepe van az életünkben. Vallom, hogy háttérimádkozók nélkül nagyon erőtlen, és sokszor keserves a szolgálat. Hálám, hogy Isten megkeresett, megváltott és szolgálatra hívott, amihez megad mindent, amire szükség van. Imakérésem: a rám bízott gyermekek hitre jutásáért való könyörgés és a szolgálatom imádságban való hordozása.
Áldást és békességet!
Vermes Péter Ivánné Ria