A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN
1989 óta január 22. a magyar kultúra napja.
Ez a nap nem tartozik a hivatalos, piros betűs ünnepek közé, de már hosszú évek óta egyre 
eredményesebben hívja fel a figyelmünket azokra az értékekre, melyeket méltán érezhetünk magunkénak.
Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések idehaza valamint a határokon túl és szerte a világban alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének;
felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.
Évről évre mi is megemlékezünk e szép ünnepnapról.
Január 22-én egy kulturális vetélkedőre hívtuk a felső tagozatos diákjainkat.
A gyermekek csapatokban oldották meg a feladatokat – mindenki nagyon lelkesen dolgozott. Műveltségükről, tájékozottságukról tehettek bizonyságot a néha nem túl könnyű kérdések megválaszolásával.
A vetélkedő előtt a reggeli áhítat keretében elszavaltuk és elénekeltük közösen nemzeti imádságunkat, a Himnuszt, Kölcsey Ferenc hazafias költészetének legnagyobb remekét. A kézirat tanúsága szerint 1823. január 22-én tisztázta le, öntötte végleges formába a verset.
Miért is más ez a Himnusz, mint sok európai ország himnusza?
A mi Himnuszunk nem éltet, nem dicsőít királyt, uralkodót. A mi Himnuszunk az évszázadokon át szorongatott, kétségbeesett nép imádsága a mi megtartó Istenünkhöz. S hogy igazán a szívünkhöz szóljon minden ünnepen, amikor felhangzik, Erkel Ferencnek is köszönhetjük, aki a Himnusz megzenésítésére 1844-ben kiírt pályázatot megnyerte.
Énekeljük, imádkozzuk hát továbbra is együtt reménységgel, bizalommal:
„Isten, áldd meg a magyart!”
eredményesebben hívja fel a figyelmünket azokra az értékekre, melyeket méltán érezhetünk magunkénak.Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések idehaza valamint a határokon túl és szerte a világban alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének;
felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.
Évről évre mi is megemlékezünk e szép ünnepnapról.
Január 22-én egy kulturális vetélkedőre hívtuk a felső tagozatos diákjainkat.
A gyermekek csapatokban oldották meg a feladatokat – mindenki nagyon lelkesen dolgozott. Műveltségükről, tájékozottságukról tehettek bizonyságot a néha nem túl könnyű kérdések megválaszolásával.
A vetélkedő előtt a reggeli áhítat keretében elszavaltuk és elénekeltük közösen nemzeti imádságunkat, a Himnuszt, Kölcsey Ferenc hazafias költészetének legnagyobb remekét. A kézirat tanúsága szerint 1823. január 22-én tisztázta le, öntötte végleges formába a verset.
Miért is más ez a Himnusz, mint sok európai ország himnusza?
A mi Himnuszunk nem éltet, nem dicsőít királyt, uralkodót. A mi Himnuszunk az évszázadokon át szorongatott, kétségbeesett nép imádsága a mi megtartó Istenünkhöz. S hogy igazán a szívünkhöz szóljon minden ünnepen, amikor felhangzik, Erkel Ferencnek is köszönhetjük, aki a Himnusz megzenésítésére 1844-ben kiírt pályázatot megnyerte.
Énekeljük, imádkozzuk hát továbbra is együtt reménységgel, bizalommal:
„Isten, áldd meg a magyart!”