Őszi kirándulás Zebegényben
A beszámolót itt olvashatják.
Egy héttel ezelőtt kirándultunk a felsősökkel...
 
 
Megkönnyeztük a kirándulást
 
 
Bevallom, az első könnyek, amiket kidörzsöltem a szememből, az álmosság könnyei voltak. Nem volt könnyű hozzászoknom a koránkeléshez a nyári szünet után. Mégis milyen jó érzés, hogy míg mások a metrón, vagy a mellettünk araszoló kocsikban az iskolába tartanak, mi a pályaudvarra igyekszünk. Hurrá! Indulunk Zebegénybe!
A vonatút során a felszabadult csevegés már feledtetné a könnyeket, de azok újra a szemembe szöknek, mikor végignézek a leszállás után sorokban hömpölygő gyerekseregen. Mind a mieink, és mind milyen felszabadultak, hogy ezen a napsütötte reggelen kijöttünk a természetbe. Az érzést emeli a trianoni emlékmű a hegytetőn, a Himnusz, amivel itt és most nemzetünk veszteségére emlékezünk. De azok az énekek is, amikkel megvalljuk, hogy a mi Urunk a történelemnek ura, és a természetnek teremtője.
A további könnycseppeket jól titkoljuk egymás elől. Pedig pillanatokra vagy hosszú percekre úgy érezzük, feladjuk. A kaptató nem akar véget érni. Elfogyott az utolsó csepp víz. Félúton járunk, és a nagymarosi vonatindulásig másfél óra van már csak hátra. Csúszik a lejtő. Meredek az ösvény melletti hegyoldal. Akibe kapaszkodnék, éppen most esett fenékre. Forródrót a Zebegényben maradottakkal, mit kell mondani a kalauznak, ha nem érnénk el a vonatot – a csoportjegy itt van nálunk.
Elcsigázottan, és egyidejűleg hihetetlen fürgeséggel, a legrendezettebb módon szállunk fel a vonatra. Mi történt? Mintha pontosan így terveztünk volna mindent elejétől fogva. Pedig más tervezett helyettünk. A sérült bokájú Andris és kísérője már kocsiban ülnek, éppen befértek két üres helyre. Istenünk gondoskodott rólunk, csodálatosabban, mint gondoltuk.
Minden porcikánkat átjárja a megkönnyebbülés. Megcsináltuk! Lehet végre lerogyni az ülésekre, falatozni, vagy zenét hallgatni. Ez jó volt! S ahogy kiengedünk, érezzük, hogy nemsokára a nevetéstől gyűlnek majd könnyek a szemünkbe, ahogy eszünkbe jut egy-egy részlet. Mikor az ösvény bejáratánál azt mondtuk: – Stop! Ez itt a tanári mosdó. – Lányok, vigyázzatok, Bence tanár úr még nem ért vissza! – Valójában úgy volt, hogy mi nem is túrázunk. – Most már mindegy!
Visszaidézem a csodálatos látványt, ahogy a kilátóból szétnézve elterült alattunk a Dunakanyar. A nagy melegben úgy éreztem, jó volna ott lenni a parton, és mártózni egyet a folyó hűs vizében. De érzem magamban a másik vizet, a kiapadhatatlan élő forrást, ami táplálja ezt a nedvesen folyton szememhez kéredzkedőt, a hála könnyeit. Ha szemüvegem lenne, bizonyosan bepárásítaná az üvegét. De jó is nekünk, akik a világot ezen a szemüvegen keresztül nézhetjük!
Klári néni