Sokadik alkalommal indultunk együtt Cimborák, hogy új helyekkel és új témával ismerkedhessünk meg.
Utunk először Somogyvárra vitt, ahol Szent László királyunk emlékhelyét tekintettük meg. Évekkel ezelőtt volt a lovagkirállyal kapcsolatos táborunk is. Sőt, az akkor a királyt és királynét megszemélyesítő  „öregdiákok” –Sári és András- idén is velünk voltak.
Idén a  pompás zselici erdő közepén volt a szállásunk.
Az első nap az ókori olimpiákat idézte meg. A többi napokon az újkori olimpiák egy-egy híres magyar sportolóját választottuk példaképünknek: Hajós Alfréd, Gerevich Aladár, Balczó András és Kovács Katalin személyében.
Sok cimboránk pályázatokkal színesítette meg az együttlétünket: süteménnyel, versekkel, olimpiai logóval, híres sportolókról készített tablókkal, ötkarikákkal.
Számtalan vidám, ötletes, küzdésre sarkalló sportversenyben vehettünk rész.
A mi olimpiánkon 71 érem talált gazdára: 26 arany, 23 ezüst és 22 bronz.
Mindegyik cimborás sportolónak ünnepélyes keretek között adtuk át a megérdemelt érmeket.
Kirándultunk a környéken öttusaként:
Bőszénfa- szarvasfarm, Szenna – falumúzeum, Kardosfa – csillagos égbolt kilátó,
Almamellék – vasúti múzeum, Zselici Csühögő –kisvonatozás.
Köszönöm C.Bea néninek, Anni néninek, Zsuzsa néninek és a többi Cimborának a közösen töltött idő örömét, szépségét.

Istennek hála a mi kis olimpiai csapatunk épségben hazaérkezett…
 
 
 
Többször tették már fel nekem a kérdést. Mi az, ami minden év nyarán arra sarkall, hogy immáron felnőtt fejjel, ismét elmenjek a Cimbora táborba? Hosszas gondolkozás után a válaszom a következő.
Létezik egy fogalom, mely minden évben máshol teljesedik ki. Cimbora. Egy külső egyén számára szinte közömbös hangsor, mely másokat közösségbe foglal, s mely közösség több mint két évtizede gyarapodik néha kevesebb, sokszor viszont több, vegyes évjáratú új taggal.
Minden egyes évben van egy hét, melynek közeledte várakozással, készülődéssel, és egyfajta izgalommal, valamint félelemmel tölt el. Várom, hogy mi sül ki a napok alatt, sokáig készülődöm, hogy a lehető legjobb tudásom szerint vegyem ki részem minden feladatból, és izgulok, hogy kiket láthatok újra, kiket sodor először felénk a sors, de ugyanennyire félek is, hogy ki az, akire már megszokás szerint számítok, mégsem nem lehet velünk ez idő alatt.
Örülök, hogy hétköznapi környezetemből kiszakadva, országunk néha eldugott, néha pedig jól ismert területeit járhatom be egy olyan csapattal, ami egy emberként képes mozogni akár pár nap elteltével. Boldoggá tesz a bizalom, mellyel néha egy kisgyermek tisztel meg, amiről eszembe jut az idő, mikor én hittem és bíztam feltétlenül nagyobb társaimban.
Egy teljes hét erejéig, lehet az bármennyire fárasztó, a nyugalom uralkodik el rajtam. Tudom, hogy mindannyian biztonságban vagyunk, hogy gyönyörű helyeket ismerhetünk meg, és hogy van, Aki vigyáz ránk minden léptünk során, amiért együtt mi hálát is adhatunk.
De legfőképpen azt tudom, hogy szerencsés vagyok, mert sok cimborát kaptam már az évek során.