„Én választottalak titeket”
Nyikos László
 
„Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.” (Ézsaiás 49,15–16)
Engem a Fasorban kereszteltek, mégis el kellett telnie 32 évnek ahhoz, hogy ne csak a templomhoz vissza, de az Úr Jézushoz is szívvel odataláljak. A gyermekkoromra mint gondtalan időszakra emlékszem vissza. Mint rendes református család minden nagy ünnepen elmentünk a templomba, konfirmáltam is. Az első jelzéseket Jézusról a nagymamámtól kaptam, az első imákat is tőle tanultam. Utólag megértve hálás vagyok türelméért, imádkozó, élő hitéért, szeretetéért. Most látom csak, hogy az Úr szólt általa is.

És mert érthetetlen kegyelméből tetszett az Úrnak, hogy saját népévé tegyen, tovább vezetett az Ő különös útjain: a Fasorba először egy bibliai tanfolyamra. Hogy pont ide, abban Isten „eszköze” a már itt megtért öcsém volt. Olyan jó, hogy vele ma már a legédesebb lelki testvérek is lehetünk! Menyasszonyommal, majd itteni házasságkötésünk után már feleségemmel szívesen jártunk a pároskörre is, mégsem tűnt úgy, hogy a viszonyunk Istenhez továbblépett volna a távolságtartó szimpátián, esetleg egy karácsonyi alkalmon elénekelt szép dicséret alatti elérzékenyülésen. Megszülettek a nagylányaink, szokásból elhoztuk őket keresztelni, az esküszövegeket is illedelmesen elmondtuk, de a hangsúlyok egészen máshol voltak az életünkben, a lényegből semmit nem értettünk, lassan a templomból is elmaradoztunk.

De Isten nem engedte, hogy elvesszünk. Bűneim (amelyeket akkor nem láttam annak) és gyötrő félelmeim között Igéjével szólított meg. Ma sem tudom igazán, hogyan munkálta a vágyat, és főleg hogy miért: az Ő csodálatos kegyelme ez. Azon a nyáron vettem először komolyan kezembe a Bibliát, sorban olvasva János evangéliumát, Az apostolok cselekedeteit és Pál levelét a rómaiakhoz (igazi intenzív tanfolyam volt). És az Úr családunk iránti különleges szeretetének újabb gyümölcseként a nyár végén Anya egy csendeshéten megtért… és ragyogott. Az ősz már engem is minden vasárnap a templomban talált. Az evangelizáción pedig a gazdag és Lázár története a szívem legmélyébe…

Sosem voltam végletes típus. Akkor sem tudtam pontosan, hogy mi történt velem (azt gondoltam, az újjászületésnek mindig valami eksztatikus, lángoló valaminek kell lennie), csak azt vettem észre, hogy a szószékről az üzenet személyesen nekem szól, hogy könnyekig átjár az örömhír, hogy az életemre és halálomra van megoldás, az egyetlen lehetséges út: Jézus Krisztus. És mint egy éhező, vágyva vágyom, és sokszor már értem is Isten szavát. Sok régi bűn és bizonytalanság legyűrt még ezután is, de a harc végleg eldőlt: átkerültem az élet oldalára!

Az Úr még többet adott: egy csendeshéten feleségem is megnyithatta az ajtót a zörgető Jézusnak. Isten kiválasztó szeretetéből azóta együtt vallhatjuk, hogy Jézus ígérete nekünk is szól: „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). Ha hozzá jövünk, nem kell csak ezzel a földi valósággal beérnünk, hanem sokkal többet kapunk: más látást és értelmet ebben a világban, és az örök életet. Megérthettük, hogy a gyermekeinket – Annát, Rékát, Andrist és Esztert – Istentől kaptuk ajándékba, hogy szerethetjük őket és egymást is másként és jobban. És könnyek közt adhattunk hálát Petikéért is, aki csak két hetet lehetett itt velünk, de az ő kicsi valója Isten szemében ugyanolyan teljes értékű, mint akármelyikünké, és az a szeretet, amit hozni-adni volt képes, ugyanúgy meg tudott tölteni minket. És most is, e sorok írása idején érzett friss gyászunkban, amikor édesanyánkat az Úr hazahívta, köszönhetjük meg az ő elénk élt bizonyságtevő életét, az örök otthont, amely számára is elkészíttetett, és hogy tudta-vallotta, hogy oda készül; kaphatjuk a vigasztalást: „Nem hagylak titeket árván...” (Jn 14,18).

Jó nekünk itt a Fasorban lenni. Mert kicsik és nagyok itthon érezzük magunkat. Mert amikor még csak elindultunk a hit útján, voltak, akik megszólítottak, meglátogattak, elhívtak énekelni egy alakuló kórusba, egy tábori munkanapra vagy éppen focizni. Mert olyan közösségre, barátokra találtunk itt, amelynek tagjaival értjük egymás szavát, és együtt kérhetjük Isten vezetését, akikért imádkozhatunk, és akik imádkoznak értünk. Mert nem csak vasárnaponként, hanem hét közben is találkozhatunk. Mert akár istentiszteleten, bibliaórán vagy pároskörön az élő Ige szólhat. Mert vannak területek, ahol mi szolgálhatunk a gyülekezetünkön keresztül a mindenható Istennek, és erre ő késszé és alkalmassá tud tenni.

Hatalmas kiváltság az Úr Jézushoz és az ő népéhez tartozni. A legnagyobb csoda, amely az életemben-életünkben történhetett, hogy Ő megszólított és magához szeretett. Adja Isten, hogy gyermekeink és a következő nemzedékek számára is ilyen kincs lehessen ez a templom és Jézus Krisztus!