Ottmár Dávid
pótpresbiter
1984-ben születtem Székesfehérváron. Katolikusnak kereszteltek, de családom nem volt vallásgyakorló. Tízéves koromtól ciszterci rendi gimnáziumba jártam, ahol az iskolai tanrendnek köszönhetően (testben) közelebb kerültem a hitgyakorláshoz. Tinédzserkorom a zene és a zenei pálya adta szépségek, nehézségek megismeréséről szólt, az „istenképpel” egyáltalán nem törődtem. Egyetemistaként egy baptista ifjúsági körben szólított meg Isten, ekkor azt hittem, megtértem. 2009-ben értettem meg, hogy a megtérés nem ment végbe bennem, és egy biatorbágyi férfi csendes héten adtam át az életem.
Ugyanebben az évben kedvesemmel (azóta feleségemmel), Annával ellátogattunk a Fasorba, mert lelki otthon után volt vágyódásunk. Mint minden keresés, a miénk sem volt zökkenőmentes, némi időbe telt, míg elköteleződtünk a Fasor mellett, mely gyülekezetnek immár tizennegyedik éve vagyunk tagjai. Az itteni gazdag zenei életnek hamarosan részévé válhattunk, hivatásunkkal (mindketten zenészek vagyunk) rendszeresen szolgálhatunk Isten dicsőségére, s hisszük, hogy a gyülekezet épülésére.
Nagy hála van a szívünkben két gyermekünkért is. A szülővé válás útja bár rögös volt számunkra, ma már tudjuk, Isten ezen a hosszú úton keresztül is felragyogtatta dicsőségét életünkben csodálatos ígéretének megvalósításával. És bár távol áll tőlem, hogy magamat, magunkat igaznak gondoljam, de hiszem, hogy családommal együtt az Övé vagyok.
„Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.” (Péld. 4.18, Károli)