Egyetlen szó
Devich Márton
 
„Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik...”  (42. zsoltár)
Elmosódott az idő távlatában, hogy hol történt, hogy milyen napszak volt, hány éves voltam. Csak református lelkész nagyapám csillogó kopasz fejére emlékszem, arcának barázdáira, kis fehér bajuszára és sugárzó szemére, ahogy fölém hajol, kezét a magasba emeli, rám néz és erős, szószéken edzett hangján magyaráz: „Krisztus”! Annyi más emlék megmaradhatott volna a fejemben, de a legtöbb tovaszállt, ez a kép és hang – egyetlen szó – azonban megmaradt. Vajon miért? 

Nem hiszek a véletlenekben. „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd Ő teljesíti”, int a 37. zsoltár 5. verse. Igen, Isten „teljesíti” az utunkat, amely meg van írva – ha engedelmeskedünk neki. Ezt tapasztaltam egész életemben.

Különös, hogy amikor nagyapám halála után drága nagymamám bevitt a „lelkészi szobába”, ahol számtalan értékes könyv lapult, kérve, hogy válasszak valami emléket magamnak, egyből tudtam, hogy azt a fekete táblácskát szeretném elkérni, amely nagyapa ágya fölött függött. Ez állt rajta arany betűkkel: „Én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk!” (Józsué 24,15). Vajon miért éppen ezt az Igét választottam akkor, amikor – bár hallottam róla – még nem is ismertem Jézust? Ez volt a magvetés. Ma, több mint húsz év elteltével a táblácska az én családom otthonában hirdeti a próféta szavait, hitvallásunkat.

Sokáig nem ismertem Jézust. Volt fiatalkoromban egy időszak, amikor nagy bajba kerültem, és a bűn súlya alatt összetörve Istennél találtam vigasztalást. Attól fogva már nem csak az eszemmel tudtam, hanem a szívemmel is éreztem, hogy csak Istenhez fordulhatok kegyelemért, és megéreztem a szeretetét. Ez azonban még nem jelentett élő hitet.

Réka lányunk volt az, akinek az Úr a kezét megfogta. A Szentlélek őt használta fel ahhoz, hogy újjászülessünk. Iskolát kerestünk neki, így jutottunk el a Julianna iskolához és így kezdtünk el járni a fasori istentiszteletekre. Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor először láttam a juliannás kisdiákokat ünneplőjükben Jézushoz imádkozni, énekelni. Könnyek között arra gondoltam, a világban ennél jobb nem is történhet, ez maga a mennyország. (Évekkel később, amikor a gyülekezet iskolaügyi gondnoknak választott, ezzel az érzéssel a szívemben kaptam az elhívást.) 

Ahogyan elkezdtünk a fasori templomba járni, feleségemmel együtt megértettük, hogy az életünk tele van hazugságokkal, képmutatással – Jézus megszólított bennünket. Istennek nagy kegyelme, hogy feleségemmel együtt tértünk meg: a lelkészházaspár elhívott minket egy családos hétvégére a tahi táborba. Ott hoztunk döntést Jézus követése mellett, ott kezdtük megismerni Őt. Ekkor fogalmaztam meg első bizonyságtételemet a Fasori Harangszóban Tamási Áron, erdélyi író híres mondatát továbbgondolva: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – a mi lelki otthonunk a Fasor lett. Szolgálatot is adott az Úr: átvettem a gyülekezet újságjának szerkesztését. Ez 2001-ben történt, 36 éves voltam.

Ma pontosan tudom, hogy ha Jézus Krisztus nem veszi „kezelésbe” az életünket – már megtérésünk előtt és azután is –, teljesen más utat jártunk volna be. Isten a tenyerén hordoz bennünket. Csodákat éltünk meg. Ő mentette meg a házasságunkat az összeomlástól, Ő tanított megbocsátani. Neki köszönhetjük gyermekeinket. Kicsi lányunk, Noémi, harmadikként Isten „ráadásajándéka”. Isten segített nekünk nagyobb, szép lakáshoz jutni. Amikor állást váltottam, Ő vezetett: „Fiaim, ne tétlenkedjetek! Hiszen titeket választott ki az Úr...” (2Krón 29,11). Neki köszönhetjük házi bibliakörünket, sok új barátságot és a szerető, befogadó fasori közösséget. „Banális” hétköznapi csodákat is átélhettünk: meglett például az autókulcsunk, amit szekerezéskor veszítettem el a Hargita sűrűjében. Gergő fiúnk „véletlenül” ráakadt példaképének, a világsztár Rosztropovics gordonkaművésznek az eredeti aláírására a több száz, kidobásra ítélt régi kotta egyik lapján.

A hívő élet sokszor küzdelmes – a miénk is az. Sokszor elcsüggedünk. Tanulunk minden nap. Szembesülünk megint valamivel, amit másképpen kellett volna tennünk, ha Jézusra nézünk. Isten szeretetéből élünk. Vasárnaponként a Fasorban a helyünk – mert „jó nekünk ott lenni”. Egyetlen szó elég: Krisztus! – visszhangzik a lelkemben hálával a kiáltás. Nagyapámnak igaza volt!