Felnőttként sem késő Őt keresni
Gurzó József
 
„Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki...”  (János 15,16)
Barátnőm akart idejönni, hogy megkeresztelkedjen. Mivel a felekezet családi hagyomány alapján eldőlt, célba vette a lakhelyétől legkönnyebben megközelíthető református templomot, a Fasort. Bár én meg voltam keresztelve, elkísértem őt a konfirmáció-előkészítői alkalmakra – kíváncsiságból. Az tartott itt, és vonzott vissza vasárnap délutánonként, hogy az alkalmakat tartó lelkészek láthatóan hitték is, amiről beszéltek.

Itt hallottam először a megtérésről. Kiderült, hogy Jézus különös világába nem úgy kerülök be, hogy jó leszek – megnyugtatott, hogy nem kell irreális elvárásoknak megfelelnem –, viszont valaminek mégis meg kell történnie, amelynek aktív részese kell legyek annak ellenére, hogy nem én csinálom. Elég zavaros... Próbáltam leszűrni a hallottakból, hogyan is megy ez, de nem sikerült.

Eljött a keresztelő és felnőtt konfirmáció ünnepe. Személyes áldó Igém akkori legaggasztóbb kérdésemre adott választ: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki...” (János 15,16). Azaz nem kell amiatt aggódnom, hogy esetleg hiába akarok megtérni, mert Istennek nincs ilyen szándéka velem – ha én vágyom Őrá, az azért van, mert Ő már vár rám! Hamarosan egy csendeshét áldásaként – miután megértettem, hogy a bűneimmel el kell számolnom – átélhettem azt a csodát, amit korábban ésszel hiába próbáltam felfogni: újjászülettem!

Az újszülött állapota stabil, hazamehet – apró furcsaság: nem a szüleim, hanem testvéreim vittek haza a csendeshétről... Bár most, ahogy belegondolok, tulajdonképpen Atyám is ott volt az autóban... csak Őt gyakran szem elől tévesztem.

A konferenciatelep elzárt világából hazaérkezve jöttek az első megmérettetések. Még a gyülekezetben is furcsa érzés volt bizonyságot tenni arról a szokatlan dologról, ami velem történt, de még nagyobb kihívás volt a kollegák előtt számot adni arról, hogyan telt a szabadság. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy ez most becsületbeli ügy: ha már megkaptam valamit, amire oly nagyon vágytam, nem titkolhatom el. Így aztán gombóccal a torkomban, de megtettem – amúgy nem is volt olyan nehéz...

Aztán felgyorsultak az események: barátnőm is új életet kapott Krisztustól, összeházasodtunk, gyermekeink születtek, közben a gyülekezeti alkalmakra is kezdtünk járni. Tanulmányaim és műszaki érdeklődésem révén hamar a templomi hangosítás, a hangfelvételek készítése, az igehirdetések sokszorosítása és a honlapfejlesztés szolgálatában találtam magam.

A megtérés csodájának átélése, és az ezzel kapcsolatos dilemmák szertefoszlása szükségessé tette, hogy újabb problémát keressek, mellyel sokkolhatom magam szabadidőmben. Kézenfekvő témának ígérkezett gyermekeim ügye. Ugyan még nem születtek meg ekkor, de úgy gondoltam, nem lehet elég korán kezdeni az értük való aggódást… Ezért elindultam ezen a vonalon: én most már elleszek így hívőként – gondoltam –, a gyermekkor és a felnőtté válás „nagy próbatételeit” kiálltam, tettem ezt úgy, hogy mozgásterem nem volt vallásos elvárások által beszűkítve, s most, mintegy a koronát feltéve az egészre, meg is tértem... Minden ki van pipálva. De mi lesz a gyermekeimmel? Még meg sem születtek, és már most eldöntöm, hogy béklyóba kötöm őket azáltal, hogy ők az én egykori eszköztáramnak csak egy kis részét használhatják „legálisan”? Jó volt, hogy érett hívő testvérek vettek körül a gyülekezetben, akikkel volt alkalmam beszélgetni ezekről a dolgokról. Emellett az Úr közvetlenül is vigyázta az új világban tett első lépéseimet. Megtapasztalások sorozatát éltem át. Folyamatosan éreztem jelenlétét, beszélt hozzám, a Biblia lapjai megelevenedtek, a napi aktuális problémáimról kezdtek szólni. Korábban azt hittem, hogy az „élő Ige” csak egy kegyes szófordulat, de ekkor rájöttem, hogy nem, ez valóság! Soha ilyen biztonságban nem éreztem magam, mint akkor – illetve azóta. A hit dolgában imigyen tapasztalatot szerezve már másképp láttam azt a kérdést is, hogy kinek korlátozottabb az eszköztára: nekem volt Jézus nélkül, vagy gyermekeimnek Jézussal.

Azóta mindig megrendít, ha hallom, hogy valaki a sorsra hivatkozik, amikor olyasmiről beszél, amire nincs ráhatása. A sors gyakorlatilag a véletlennel egyenértékű. Hihetetlen nagy biztonságérzetet ad, hogy megtapasztalásaim alapján tudhatom, nem a véletlen, hanem a mindenható, engem fiaként szerető Isten van a történések mögött.