Ahhoz, hogy ezt közelebbről megvizsgáljuk, fontos megválaszolni előtte azt is, hogy miről NEM szól a csendeshét.
Úgy gondolom, a csendeshét nem egy olyan hely és idő, ahol a problémáinkra kapunk instant megoldást vagy választ (pl. egy igés kártya formájában), nem is üdülés, könnyed kikapcsolódás némi Igével fűszerezve, valamint nem is egy ún. „lelki feltöltődés”, mely azért tűnik szükségesnek, mert megfáradtunk a hétköznapok során, és szükségünk van egy kis támogatásra, löketre, hogy visszatérjünk a megszokott kerékvágásba. Összességében a csendeshét nem egy passzív, „megyek, hogy kapjak valamit”-folyamat, és semmiképpen nem a megszokott kerékvágásba való visszatérés kell, hogy a célunk legyen.
A csendeshét sokkalta inkább tűnik számomra egy aktív folyamatnak, ahol a kapott idő és hely azért áll rendelkezésünkre, hogy fokozott minőségben és mennyiségben tudjunk együtt lenni a mi Urunkkal és egymással. Azáltal, hogy a világból érkező behatások jelentős mértékben csökkennek, az Ige olvasására, hallgatására, az arról való elmélkedésre és annak megértésére kapott idő jelentősen megnövekszik, s ez az Isten egyre gazdagabb megismeréséhez kell, hogy vezessen minket, emellett az egymás iránti szeretetben való növekedésre, mely az Ő dicsőítésére és imádatára buzdít (Zsolt 34,9; Zsolt 73,28). Így lényegét tekintve nem tér el semmilyen más tevékenységtől, legyen szó istentiszteletről, bibliaóráról, szolgálatról, munkavégzésről, otthoni életvitelről, evésről vagy ivásról – bármelyiket tesszük, az Úr dicsőségére tegyük: és így már nem rólunk szól, hanem Jézus Krisztusról, hogy az Ő neve dicsértessék (1Kor 10,31; 2Kor 9,6–15).
De mi történik akkor, ha az első eset áll fenn? Mi van akkor, ha a terheim, gondjaim olyannyira rám nehezednek, hogy nem tudok ilyen indulattal semelyik, Isten felé való szolgálathoz sem viszonyulni? Ha magához Jézus Krisztushoz nem tudok éppen így viszonyulni? Úgy gondolom, hogy ideillő ez az Ige: „De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem! Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elestem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom. Viselnem kell az Úr haragját, mert vétkeztem ellene. De majd ő intézi peremet, és igazságot szolgáltat nekem. Kivisz a világosságra, és gyönyörködöm igazságában.” (Mik 7,7–9). Hiszem, hogy a nehézségek között is akarhatjuk, hogy ha jelenleg nem is vágyunk rá, vakságunk, keményszívűségünk, kétségeskedésünk, szomorúságunk, haragunk ellenére vigyen ki minket az Ő világosságára, hogy gyönyörködjünk igazságában (Zsolt 119,174). Lehet ezzel a reménységgel jelen lenni a csendesheteken, szolgálatokban, hogy a mi Urunk dicsőítse meg magát, mi hadd gyönyörködjünk az Ő dicsőségében, és váljon egyre inkább és egyre teljesebben a mi legdrágább Kincsünkké.
(Szabó Dániel a Fiatal felnőttek körének tagja, itt olvasható bizonyságtétele elhangzott a 2016-os nyári csendeshéten részt vevők templomi köszöntője keretében.)