A szent városba
Dévai-Józsa Gábor katekéta húsvéti köszöntője
„Kedron völgyéből tavasz illat árad.
A Golgota hegyén nyílnak a virágok.
Jézus feltámadt, diadalt aratott!
S megváltotta a bűnös világot.
Ember! Ki az élet útján botladozol
S előtted nincs fény, csak a sötét este,
Nem vesztél el, mert az örök élet fénye
Ragyog le rád, csak nézz fel a keresztre!”
(Somogyi János: Hozsánna!… Halál!… Diadal!…)
A Golgota hegyén nyílnak a virágok.
Jézus feltámadt, diadalt aratott!
S megváltotta a bűnös világot.
Ember! Ki az élet útján botladozol
S előtted nincs fény, csak a sötét este,
Nem vesztél el, mert az örök élet fénye
Ragyog le rád, csak nézz fel a keresztre!”
(Somogyi János: Hozsánna!… Halál!… Diadal!…)
Bementek a szent városba
Református kegyességi gyakorlatunkban az egyházi év ünnepkörei az Úr Jézus Krisztussal történő találkozás reménységének, beteljesedésének és világtörténelmi hatásának sajátos, örök becsű foglalatai. A karácsonyi ünnepkör alkalmain azért örvendezünk, mert eljön az Atya által megígért Szabadító, aki az ősi kígyó fejére tapos. Nagy kegyelem, hogy immár az Ő második eljövetelére készülhetünk. A húsvéti ünnepkör üzenete a megfeszített, meghalt és feltámadott Úrról szól, aki elvégezte a megváltás nagy művét a kereszten. A pünkösdi ünnepkörben a Szentlélek kitöltetéséről, illetve az Ő bennünk és általunk végzett munkájáról beszélhetünk.A feltámadás ünnepére készülve az Ige tanulmányozása során megelevenedik előttünk a jeruzsálemi bevonulás megannyi mozzanata, a felbolydult, zsúfolt város képe. Szinte szemünk előtt zsibong a templom környékére sereglett tömeg, a papok, a kereskedők és az áldozati bárányok sokasága; az árusok, a pénzváltók, ahogy szemtelenül betolakodnak a templom előcsarnokába is… Egészen másként tekintünk az Úr Jézusra, aki hatalmas sereg élén – vagy inkább gyűrűjében – közelít a város virágokkal, pálmaágakkal díszített kapuja felé. Királyként fogadják: „Áldott a Király, aki az Úr nevében jön!” „Hozsánna a Dávid Fiának!” Ő elfogadja az örvendezők, örömujjongók üdvözlését. De megválaszol a „rendszerető” farizeusoknak is: „…ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani….”
Így peregnek tovább lelkünkben is a nagyhét eseményei. Találkozunk azzal a Jézussal, akit féltő szeretet emészt az Atyának háza iránt, és korbáccsal űzi ki onnan azokat, akik rablók barlangjává teszik a templomot. Látjuk Őt rabszolgakendőben, amint – példát adva minékünk – megmossa tanítványai lábát, és amint megtöri a kenyeret azon az utolsó vacsorán. Felismerjük gyötrődésének okát és célját a Gecsemáné-kertben, ahol Isten iránti engedelmességből és az ember iránti szeretetből magára veszi valamennyiünk vétkét, hogy azok büntetését a kereszten elhordozza. Halálra adja magát azért, hogy nekünk bűnbocsánatot és örök életet szerezzen. Még a Golgotán is bűnöket bocsát meg, és érettünk imádkozik. Egyik tanítványa, akit a vámszedő asztal mellől hívott el, ekképpen tudósít a továbbiakról: „Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,50–54)
Máté örömüzenetet, evangéliumot ír – győzelmi jelentést arról, hogy az Úr Jézus győzedelmeskedett a bűn, a Sátán és a halál felett. (Érdemes olykor odaszánva az időt egyben elolvasni ezt a könyvet.) Az ünnepre készülve úgy tekintsünk a világtörténelem fordulópontjának nagy eseményeire, ahogyan a szentíró irányítja azokra a beszédes jelekre a figyelmünket. A templom kárpitja kettéhasadt – út nyílt a bűnös ember számára a Szentek Szentje, az Isten elrejtett szíve felé, az igazi Főpap pedig valóban belépett a mennyei szentélybe. A föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. Szinte az utolsó ítélet kozmikus katasztrófájához hasonló jelek történnek a teremtettségben. Egy borzalmas – Isten és ember közötti – feszültség kiegyenlítődése történik a Golgotán. És mindaz a büntetés, mely Isten igazságos ítélete szerint nekünk járna, rázúdul Jézusra. Így készített Ő a Fiának sebeiben számunkra gyógyulást, elítélésében fölmentést, halálában bűnbocsánatot és örök életet. Adjunk hálát érte!
A kereszt igazi ereje – Krisztus vonzása – abban is látszik, hogy egy emberi szívet a hitetlenség legsötétebb mélységéből képes fölemelni önmagához. Amikor ugyanis az Úr Jézust halálra adják saját papjai, egy pogány katona, a kivégzést vezénylő római százados megérti a természet bizonyságtételét, és hitvallásként jelenti ki: „Bizony, Isten Fia volt ez!” A legmegrázóbb jel volt ez az eset ott, a Golgotán, ahol a látottak és hallottak együtt lobbantották lángra a hitet ennek az embernek a lelkében.
Nekünk is üzen: „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére” (olvasandó: Zsid 12,1–3). És üzen még egy nehezebben megérthető jel. Amikor az Úr Jézus kilehelte lelkét, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Nyilván az jut kifejezésre ebben, hogy Jézus halála megtörte a halál egyeduralmát. Nem egy tragédia végső akkordjai hangzanak el tehát, hanem egy diadalmas, új kezdet nyitánya. Krisztus keresztje így nem azt jelenti, hogy vége van az életnek, hanem azt, hogy vége van a halál uralmának. Nem tudhatjuk, kik voltak azok, akik a megnyílt sírokból előjöttek, de ők jelképezik mindazokat az igazakat, akik Izráelben éltek és szenvedtek, és akik most Krisztus által és vele együtt részeseivé válhatnak a feltámadt életnek.
Bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. Megannyi kérdésünk lehetne velük kapcsolatban, de a válasz rejtve van előlünk. Kétségkívül Isten indította őket – és úgy beszéltek bárhol is, ahogyan a Lélek adta nékik, hogy szóljanak. Ennek már kétezer éve!
„Jeleket adni, jeleket hagyni,
ha elmegyünk is, jelnek maradni,
beszédes jelnek lenni a hitben,
mint akit jelnek rendelt az ISTEN.”
ha elmegyünk is, jelnek maradni,
beszédes jelnek lenni a hitben,
mint akit jelnek rendelt az ISTEN.”
(Füle Lajos)
Jelek korábban is és azóta is voltak. Az Úr Jézus a nyilvánosan elkezdett szolgálata előtt nem tett jeleket, de a Mt 11,3–5 versek már azt bizonyítják, hogy Isten küldte Őt. A tizenkét apostolt, majd a hetvenet a mennyek országának evangéliumával bocsátja útjukra – és azzal, hogy jeleket tegyenek (Izráel határain belül). A feltámadott Úr újra kiküldi az apostolokat a missziói paranccsal (Mt 28,18–20). És kizendül az evangélium az egész akkori világba: „Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívőkké lettek.” (ApCsel 13,48)A missziói utak azonban harcos utak voltak: egyrészt gyülekezetek jöttek létre az egyes városokban, másrészt sok helyen elűzték a tanítványokat az irigyszívűek. Az akkori hívőket már Péter apostol is figyelmezteti: „Vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok neki ellen a hitben szilárdan.” (1Pt 5,8–9) Minket is figyelmeztet. A Sátán mindent bedob ellenünk, hogy keresztbe tegyen Isten szándékának. Erőlködése igen gyakran eléri a célját.
Bizony, be kell mennünk a városba! De bármelyikbe is érkezünk, megtapasztaljuk, hogy ahol megjelenik a tiszta evangélium, ott az ingerli a világot. És a világ telerakja a környezetet kocsmákkal; tönkreteszi a fiatalságot hamis értékekkel; öngyilkosságba kerget sokakat; tönkreteszi a családot és a tiszta házasélet értékeit; a világ teret ad az Isten teremtési rendjével ellenkező emberi kapcsolatoknak…
Vissza kell térnünk a városba! Ki jönne el velünk iszákosmentő misszióba? Ki jönne megkeresni a kallódó, szenvedélybeteg fiatalokat? Ki jönne el a megmentett öngyilkosok klubjába? Ki jönne el a tönkretett, szétrombolt családok áldozataival foglalkozni? Ki jönne el a kiszolgáltatottak, a kisemmizettek gondozására? Ki jönne el a fogyatékos gyermekek ápolására? Ki jönne el az AIDS-betegek vigasztalására?
Igen, a hívők, a Krisztusban újjászületett emberek felvállalják ezt a szolgálatot. A világ nem is vár el ennél többet az egyháztól – de a Sátánnak még ez is sok. Ő a háború, a terrorizmus, a keresztyénüldözés oldalán áll, s báránybőrbe öltözötten emberi vívmányok, filozófiai nézetek sokaságával, a művészetek, az élvezetek nagy arzenáljával kecsegtet és altat bennünket. Vele és seregével állunk harcban – és bűnös önmagunkkal is. Csak Krisztussal győzhetünk. Ő hív, Ő küld minket a városba: „Menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket!” Pál apostol bízik abban, hogy „semmiképpen meg nem rémültök az ellenfelektől; ez nekik a kárhozat, nektek pedig az üdvösség jele lesz” (Fil 1,28). Ezért szólít meg téged is, aki igent mondtál a feltámadott és mennybe ment Úr Jézusra: „Ébredj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból...” (Ef 5,14) Cselekednünk kell tehát, mégpedig bölcsen, kihasználva az alkalmas időt. Könyörgéseinkben kérjük el, és értsük meg, mi az Úr akarata!
Dévai-Józsa Gábor