Orgonánkról

Fasori Orgona Alapítvány
Közhasznú alapítványunk az éves adó 1%-ával is támogatható a rendelkező nyilatkozat segítségével.
Adószám: 18168688-1-42
Bankszámlaszám: 11707024-20403144





Ha az éveket számolgatjuk, több mint 10 éve már annak, hogy orgonánk felújítása a tervek szintjén elindult. A helyszínen is látható munkák nyolc és fél évvel ezelőtt kezdődtek meg. A hangszer javítása elkerülhetetlen volt, mert a téli időszakban már harmóniummal kellett kísérni a gyülekezeti éneklést. Viszont összefüggéseiben végiggondolva a lehetőségeket hamar arra a következtetésre jutottam, hogy akkor is a nagyobb horderejű orgonaépítést kell választanunk, ha minden szempontból ez tűnik a keservesebb útnak. Ha Isten valakiben megérleli a bizonyosságot egy döntés felől, az ki fogja állni az idők és kísértések próbáit. Bizonyos voltam benne, hogy ezt az utat kell járnunk, de nem kaptam ígéretet arra nézve,  mikorra fejeződhet be a nagy munka.
 
Új támogatás
 
Most, amikor négy év kényszerpihenő után újra anyagi támogatást kapott a hangszerépítés, a lendületet vett munkálatok hamarosan látható és hallható módon öltenek testet. Jelenleg az orgona legnagyobb (17 regiszteres) sípművét helyezik üzembe egy állami támogatásnak köszönhetően április végére, egy további magántámogatás eredményeképpen augusztusra. Az orgonára mindig csak annyi pénz volt, amennyi egy műszakilag értelmes ütem megvalósítását tette lehetővé. Így már az induláskor világossá vált, hogy egyösszegű fedezet hiányában a valamivel költségesebb megoldást, az ütemezett építést kell választanunk. A kész hangszer 47 regiszteres lesz, öt sípműből áll majd és tartalmazza az eredeti orgona 28 Angster-sípsorát. Ha református templomaink orgonáin végignézünk, szomorú kép fogad bennünket. Szinte kivétel nélkül javításra, felújításra szorulnak a meglévő hangszerek, melyek között volnának művészi igényességgel készült kultúrkincsek is, de a szocializmus egyházellenességének köszönhetően állapotuk válságosra fordult.
 
Értékőrzés
 
A napi boldogulás kérdése, a túlélésre törekvés és az értékőrző (értékteremtő) szemlélet egyre nagyobb hiánya bizony a legtöbb templomi orgonát a használhatatlanság állapotába, az enyészetbe taszította. (Most szeretnék kitérni a kényszerűségből eredő, szakszerűtlen javításokból adódó károkra.) Odáig jutottunk, hogy szinte teljesen eltűnt az igény új orgonáinkra nézve, és ahol ez fel is merült, ott sem találtak fórumot, mely az  orgonák számára anyagi hátteret biztosított volna. A mai napig nem létezik olyan ajtó, melyre az lenne írva: itt kell kopogtatni orgonatámogatásért. A hívő ember számára mégis van egy ajtó. Jézus mondja magáról: „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik…” (Ján 10,9.) Ez az üdvösségre vonatkozik, de aki egyszer belépett ezen az ajtón, az az élet döntéseit is sorra ezzel az ajtóval kezdi. E mögött az ajtó mögött nem úgy intéződnek el a dolgok, ahogy pillanatnyilag mi sokszor elképzeljük. Sokszor úgy tűnik, hogy aki ezt az ajtót kihagyja, az jobban boldogul. Hányszor tudtam már azonosulni azzal a sóhajtással, amit a Jeremiás 12-ben olvasunk: „Miért boldogulnak mind, akik csalárdul élnek?”

Sokszor valóban ez a látszat. De megtapasztaltam azt is, hogy Isten éppen az orgona- ügyön keresztül tanít bennünket lényeges dolgokra.Miért tűnt úgy a bibliai József számára, hogy derékba tört a sorsa, és amikor  egy kis reménysugár nyílt a felemelkedésre, akkor vetették igazságtalanul börtönbe? Miért kellett Dávidnak a királyság ígéretének  birtokában menekülnie? A válasz két héttel ezelőtt, már nem első alkalommal ütötte meg  a szememet azon a bibliai helyen, ahol az ígéret földje birtokbavételénél hangzanak el intelmek Isten népe számára. Az áhított és megígért  országot még az ellenség lakta, akik értelemszerűen nem engedték át könnyen a területet. De Isten népe javára fordítja azt is,  hogy a honfoglalás lassú folyamattá vált. „De nem egy év alatt űzöm ki előled, hogy ne legyen pusztává a föld, és ne szaporodjék el károdra a mezei vad. Apránként űzöm ki előled, amíg megszaporodsz, és birtokba tudod venni az országot” (2Móz 23,29–30).

Így látom magunkat is az orgonakérdésben. Isten időt ad azokhoz a változásokhoz, amelyeknek a szemlélet terén be kell következniük ahhoz, hogy tudjuk értékelni a szép hangszert. Az idő múltával egyre nagyobb meggyőződéssel hangzott el bennem az, hogy habár a látszat sokszor nem erre utal, mégis Istenben bízom a befejezést illetően. És nem kevés csodát láttam az elmúlt évek során. Csoda az is, ahol ma tartunk. Kicsit sem túlzok, amikor azt állítom, már az induláskor pontosan tudtam, mibe „nyúlok bele”. És jutalmam – ami közös jutalmunk – nem is lett csekély, hiszen nyolc évet már végigszolgált egy 10 regiszteres orgonarész (a II. manuál sípműve), amely sok-sok templom orgonájánál jobb hangszernek számít, így hiányosan is.

Isten dicsőségére
 
Meg vagyok róla győződve, hogy Isten nem próbál feljebb annál, mint amit képesek vagyunk elhordozni. Reménységem Istenben van a befejezés felől is. Az orgonaépítésre való adakozás még mindig aktuális, bár ritkán hangoztatom. Köszönöm mindazok adományát, akik hűségesen számon tartották ezt a lassanként megvalósuló szép célt és segítségükkel közelebb kerültünk a befejezéshez. Hiszem, hogy Isten a mai időkben is küldhet olyanokat, akik számára Isten dicsőség és az orgona sorsa sok mindennél előrébb való: „özvegyasszonyt” 2 fillérrel (tudjuk, hogy ez a mindenét jelentette) és „Alistáli Laky Adolfot” 302 ezer aranykoronával.
Pálúr János
2012 Nagyhetében


 
Mire tanított Isten az orgonaépítés évei alatt?

17 évvel ezelőtt, november első napjaiban érkeztünk haza családommal Párizsból egyéves tartózkodás után, és Advent első vasárnapján kezdtem meg orgonistaszolgálatomat a fasori templomban. Az advent lényege az Isten ígéreteibe kapaszkodó bizonyosság afelől, hogy Isten cselekedni fog, mégpedig beteljesíti, amit megígért. Isten türelmesen tanítgatja az övéit arra, hogy a mindennapokban is vegyék komolyan azt, hogy Ő a reménység Istene, akinek az apró-cseprő kis életünkre is gondja van. Isten engem is (és meggyőződésem, hogy a gyülekezetet is) tanítgatott magán az orgonaépítés ügyén keresztül. Az orgona ma még ugyanolyan állapotban van, mint egy évvel ezelőtt, és nagyjából úgy, mint az elmúlt 11 évben volt. Mégis úgy szeretnék hírt adni Isten csodáiról, mint aki ma már tudom, hogy a következő adventre teljesen elkészül a hangszer, mégpedig ahogyan azt 17 évvel ezelőtt megálmodtam. A templomunk 100 éves évfordulójának megünneplésekor elindult egy folyamat, aminek a végeredménye az lett, hogy egy miniszteri támogatás az orgonaépítésre fordított addigi összeget megduplázta, és ezzel teljes egészében befejezhető a hosszú évekre nyúlt építkezés. Valójában a pénzgyűjtés nyúlt hosszúra, maga a hangszer 1-1,5 év alatt felépíthető. Ez a jövő felőli reménység teljességgel illik az advent üzenetéhez és lényegéhez, és ez a pillanat, amikor beszámolhatok az orgonaépítésről és megoszthatom a gyülekezettel azokat a csodákat, amiket az én szakterületemen láttam Isten keze munkájaként, még ünnepélyesebb az advent párhuzamában.

Az első diszpozíciós vázlatom, mely az orgona továbbfejlesztését jelentette, 1997. decemberi dátumú. Ma is úgy látom, hogy Isten időzítése áll ennek a tervnek a hátterében. Akkor éppen 17 éve követtem nyomon tanáromnak, Baróti Istvánnak munkáját, amit az ország legnagyobb templomában, az esztergomi bazilika orgonáján végzett. Láttam, mivel jár egy ilyen munka, és tudni kell azt is, hogy ő úgy halt meg tavaly nyáron 74 évesen, hogy nem valósult meg az eredeti elképzelése. Az alatt a 17 év alatt folyamatosan szembesültem az országos orgonahelyzettel, láttam, milyen volumenű orgonaépítések valósulhatnak meg református templomainkban. A folyamatosan romló állagú orgonáknak szinte a nullával egyenlő esélyük volt akkortájt a felújításra, továbbfejlesztésre. A terv megszületése előtt két éven át folyamatosan hallgattam a Notre-Dame orgonájának hangját, mely mai formájában egy 650 éven át mindig tovább- és továbbfejlesztett hangszer.  Párizsban a Vincennes-i francia református templomban egy éven keresztül egy akkora hangszernél voltam orgonista, amekkora a 11 éve működő új sípművünk: az orgona eredetileg egy szalonba készült Cavaillé-Coll-hangszer. Ebben a műhelyben dolgozott Angster József, a fasori orgona 1913-as építője, akinek az élettörténetéből nagy hatást gyakorolt rám az, hogy franciaországi karrier helyett hazajött megalapítani a hazai orgonaipart. Úgy éreztem, abban a pillanatban én ugyanazt élem át, amit Angster hajdanán, és tovább tudom vinni azt az élményanyagot, ami minden bizonnyal őt az 1867-es gyáralapításánál legélénkebben mozgatta. Két év párizsi tartózkodásom után olyan kritikus hallásom volt, amelynek a szűrőjén alig mehetett át magyarországi hangszer. Ezért volt óriási élményem, hogy amikor újból átnéztem a fasori orgona hangszíneit, ez a hangszer kiállta a próbát.

Olyan orgonához hívott engem a fasori gyülekezet, amellyel érdemes foglalkozni, el lehet juttatni egy magasabb értéket képviselő művészi kategóriába. Abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy Isten elkészítette a munkám, a szolgálatom nélkülözhetetlen eszközét is, az orgonát. Somogyi Péterrel való barátságunk is gyönyörűen előkészített volt, hiszen 15 és 16 éves koromban egy szobában laktunk a debreceni református kollégiumban a háromhetes Országos Kántorképző Tanfolyamon. Az érettségim előestéjéről is őrzök egy szép emléket, amikor kórustagként, a jövőről mit sem sejtve, Kodály 114. genfi zsoltára alatt jól megnéztem magamnak ezt a szép templomot. Ilyen előzmények után az volt a fő kérdés, milyen út vár itt rám és hogyan kell azon Istennek tetsző módon végigmenni? Mit kell konkrétan megtennem, „kiharcolnom”, és miben kell csendben várnom az Úr szabadítására. 30 éves voltam ekkor, túl az életem néhány fontos döntésén, amit az Úrral harcoltam meg. Isten elvezetett engem a muzsikus pályára, adott hozzám illő segítőtársat, átéltük a Párizsban velünk történt csodákat, meghívást kaptam a Fasorba, és egy olyan pályázaton, amit nagyjából 40 évente írnak ki, a Zeneakadémia tanára lettem. Ebben az évben ajándékozott meg Isten egy harmadik „J betűs” gyermekkel. De orgonaépítést soha az életben nem menedzseltem, pláne ilyen elveszettnek és reménytelennek látszó helyzetben – a magyar református egyházban – nem.

Az elmúlt 17 évben különféle kísértésekkel találtam szembe magam, amelyek mindig oda vezettek, hogy kimondjam: bármi történik, én akkor is Istenben reménykedem. Akkor is, ha a mai világ már ennél modernebb hozzáállást vár el tőlünk és gyakran áll úgy a játszma, hogy az Úrban bízók nevetségessé válnak, lemaradnak, hátrányt szenvednek, de minimum megmosolyogják őket. Isten megtanított arra, hogy az Ő gyermekei számára a kísértések próbatételekké válnak, és ha hitben kitartunk, ezek aranyfedezetet és áldást hoznak a tevékenységünkre. Az első kísértés az orgonaügyet ért támadások voltak. Egy nap két postai küldeményt kaptam. Az egyikben megjöttek az első műszaki rajzok az orgona belső elrendezéséről, a másikban arról értesültem, hogy a műemlékvédő hatóságnál megtámadták azt a fajta felújítási koncepciót, melyet szerettem volna véghezvinni. Erősnek kellett maradnom hitben, és tanulnom kellett konkrétan a láthatatlanokra nézni. A hatóság számára egy beadványban világossá kellett tennem, hogy a szakma sohasem volt egységes olyan kérdésekben, hogy milyen szempontok kapjanak elsőbbséget egy hangszerfelújításnál és bővítésnél. Ha véletlenül azt gondoltam volna, hogy jól állom a sarat, jött az újabb természetű támadás, onnan, ahonnan valójában támogatásra számítottam. Kiderült, hogy a presbitérium nem mer egyértelműen az orgonafelújítási elképzelésem mellé állni. Ez elkeserített, de Isten ezen keresztül is arra tanított, hogy ne a komfortot keressem. Ahol ideális körülmények vannak, ott elszánt hitre kevésbé van szükség. Istennek ugyanakkor gondja volt rá, hogy valamilyen módon mindig továbbfejlődjön az orgonaügy.

A harmadik kísértés az volt, amikor a fasori orgonaügyet leelőzte néhány olyan megépült orgona, melynek a története a miénknél jóval később kezdődött. Úgy éreztem, talán az orgonaépítők sem érzik a fasori orgona jelentőségét, nem büszkék arra, hogy velük épülhet a hangszer, nem tartják referenciaértékűnek a projektet. Látnom kellett mások sikereit, Isten így tudott tanítgatni arra, hogy ezektől szabaddá váljak és komolyan vegyem, hogy Isten számomra elkészített utat tartogat. A „hittanlecke” utolsó része a várakozás lett: Légy csendben, és várj az Úrra! Ne indulj fel, ha az alattomos embernek szerencsés az útja! (Zsolt 37,7). A várakozás időszakában, amikor látszólag nem történt semmi, kellett újra és újra kimondanom Jób mondatait: De én az Istenhez fordulok, Istenre bízom ügyemet, aki hatalmas dolgokat művel, kikutathatatlanul, csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul (Jób 5,8-9). A próbatétel olyan formában emésztett engem, hogy már-már szélhámosnak éreztem magam, mint aki csak beszél, de nem mutat fel eredményeket. Most világos számomra az, hogy Isten időzítése azt szolgálta, hogy értékén tudjuk megbecsülni az Ő ajándékát, és abban se kételkedjünk, hogy Isten csodáját tapasztalhattuk meg a saját szemünkkel. Az orgonaépítő cég ez alatt az idő alatt olyan tapasztalatokkal gazdagodott, amik mind az orgonánk minőségét garantálják. Az orgonaépítés ügye a 100 éves évfordulónkon lendült tovább, amikor hírét kaptuk egy lehetséges miniszteri támogatásnak. Fél év alatt Balog Zoltán miniszter úr megemelte a támogatást a hiányzó összeg erejéig. Úgy jártunk, mint a bibliai példázat hű szolgái: a támogatás megduplázta az addig elért bekerülési összeget. A zsoltáros tanácsa: „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” (Zsolt 37,4). Az Istenbe vetett hit nem csodafegyver, amit a megfelelő időben elsütünk. Egy őszinte apa–gyermek kapcsolatban a felek kölcsönösen élvezik egymás társaságát. Az apa nem a pincér, aki kihozza, amit rendeltünk. Istenben gyönyörködni Őt megismerve, Neki elsőbbséget adva lehet. Az Istenben gyönyörködő ember a próba idején is látja Őt, és megérti, mit végez el őbenne a próbák által.
 
Pálúr János
(Fasori Harangszó, 2015. március)
 
A 2016-os év fasori hangversenysorozata a felújított orgona jegyében zajlott. Összefoglalónkat ITT olvashatják.
A Fasori Zenés Esték 2016-os koncertsorozatáról ITT tájékozódhat.
A Fasori Orgonafesztiválról beszámoló a Harangszó hasábjain (6. oldal).

Pálúr János kántorunk 2017. március 15-én állami elismerésben részesült.