Mi hasznod belőle? – teszi fel a kérdést újra meg újra szép reformátori hitvallásunk, a 16. századi Heidelbergi káté, amikor a keresztyén hit központi eseményeit tárgyalja, amikor Jézus születéséről, haláláról, feltámadásáról, mennybemeneteléről, örök királyi dicsőségéről beszél. Első olvasásra szinte már sértően hat ez a makacs, nyers haszonelvűség: mintha mindezek attól lennének érdekesek a számunkra, mert személyesen hasznot húzhatunk belőlük! Mégis, ha elgondolkozunk, be kell vallanunk, hogy meghatározó jelentősége van annak, amit a Káté kérdésére felelünk. Mert minek szánjunk időt arra, hogy évezredekkel ezelőtti történésekre emlékezzünk, ha azoknak semmi következménye nincs a mindennapjainkra, egyéni életünkre nézve? Miért figyeljünk Jézusra akár csak pár napot egy-egy évben, ha ez az idő nem hoz semmi változást, ha ugyanúgy kínoz ezután is az anyagi szükség, a munkahelyi bizonytalanság, a felhalmozódott feladatok tömege, a betegség, a meg nem értettség, a szűnni nem akaró családi konfliktusok testet-lelket pusztító fájdalma? Sokféle bajunk közepette akkor szánjunk időt Jézus kétezer évvel ezelőtti halálára és feltámadására, ha az valós változást hoz számunkra!
Lehet hasznunk abból, hogy Jézus halála harmadnapján újra életre kelt? – Pál apostolnak nem kellett feltenni ezt a kérdést, annyira egyértelműnek látta a választ. Pontosabban: a válaszokat, hiszen szinte nincs az az életterület, amelyről szólva ne jutna eszébe Jézus feltámadása. Nem tudod, hogy miért érdemes élni? De hát olyan Urat imádunk, aki legyőzte a halált, a mi halálunkat, és így mi is örökké élhetünk: örök jutalma, örök öröme lehet annak, amit jól tettünk – ezzel bíztatja a korinthusi keresztyéneket (1Korinthus 15). Szíved mélyén lüktet a gyászod gyógyulni nem tudó sebe, a félelem, hogy szeretted életére pontot tett a halál, hogy megfosztotta őt attól, amiben reménykedett? Nézz Jézusra, az élet Urára, aki a Benne hívőket életre hívja, mielőtt a világtörténelem következő legnagyobb eseményére, az Ő dicsőséges megjelenésére, az új ég és az új föld eljövetelére sor kerülne! – így vigasztalja a thesszalonikai hívőket (1Thesszalonika 4). Bűneitek miatt nem találtok Istenhez, akihez annyira vágynátok közelebb kerülni? Hiszen a mindenség Ura titeket is, akik Fiában bíztok, feltámasztott már a lelki halálból Vele együtt, és már most mennyei világának erőivel munkálkodik a szívünkben! – írja Efézusban élő testvéreinek (Efézus 2).
Erről vall a galáciai gyülekezeteknek is az idézett mondatban, és ezzel állít meg minket is, késői tanítványokat ünneplésünkben. Mit jelent számunkra húsvét? Milyen sokat veszít az, aki még ezt a pár napot is sajnálja arra, hogy Jézus feltámadására rácsodálkozzon – aki hagyja, hogy a tojás, a sonka, a kölnivíz, az alkohol, de akár a családi együttlét sürgetése vagy az ébredő természet csábítása feledtesse vele azt az Urat, akinek a halál feletti győzelméről az apostol beszél! És milyen felülmúlhatatlan gazdagságot adhat, ha mégis Őt dicsérjük a templomi közösségben, majd utána a családi találkozásokon, vagy a természetet járva! Mert az Úr dicsőséges feltámadása azért történt, hogy nekünk új életünk legyen! Vele együtt meghaltam, én is keresztre vagyok feszítve: a régi életemet, minden bűnömet, indulatomat, kiengesztelhetetlen haragomat, hamis vágyamat, megromlott kapcsolatomat, hasztalan erőfeszítéseim miatti keserűségemet átírta Jézus szeretete, az, hogy mindezek miatt meghalt a kereszten, hogy Isten előtt nem kell többé mentegetnem magam – az Ő Fia meghalt helyettem, nincs már, nem lehet semmilyen vád ellenem! És már nem nekem kell megküzdenem mindazzal, ami korábban elvette az élet örömét, szépségét, szabadságát: a feltámadott Jézus él bennem, aki földi élete napjaiban megmutatta, hogy ereje van mindazok felett, ami miatt mi annyit szenvedünk – az ellenségeskedés, a hazugság, a kísértések, a bűntudat, a kilátástalanság felett. De jó, hogy nem csak évente egy hosszú hétvégére, hanem életünk minden napjára igaz lehet, hogy Ő újjáteremti a Benne hívők életét, hogy Ő él bennünk: így nap mint nap, percről percre betöltheti szívünket az Ő szeretete, az Ő bölcsessége, az Ő csodálatos ereje, az Ő elvehetetlen öröme, az Ő minden értelmet felülmúló békessége. Jézus feltámadása Isten tervében nem kétnapos ünnep: egy teljes életet, örök életet kitöltő gyönyörű kapcsolat kezdete lehet személyesen mindannyiunk számára.
Mi hasznunk belőle? – nem szentségtörés, ha Jézus feltámadására gondolva feltesszük ezt a kérdést. Sőt: ha szégyenlősen elhárítjuk ezt a gondolatot, éppen azt veszítjük el, amiért érdemes mindennap hálát adni, amiért igazán érdemes minden reggel felkelni. Hiszen szerető Urunk a Golgotán életét nyújtotta át nekünk, hogy ezzel mutassa meg vőlegényi szerelmét nekünk. A valódi szeretet pedig nem elégszik meg azzal, hogy melegséget érzünk, amikor gondolunk egymásra, vagy hogy gyönyörködünk abban, amit egymásért teszünk. Az igazi szeretet meg akar szólítani, meg akar érinteni, át akar ölelni, meg akar simogatni. Az igazi szeretet mindent megtesz azért, hogy elvegye a bánatunkat, biztosítsa a szabadságunkat, kiteljesítse a boldogságunkat. Jézus ezért halt meg, és ezért hirdeti feltámadásának örömhírét nekünk! Az Ő győzelme akkor is valóság, ha mi nem tapasztaljuk meg annak a csodálatos gazdagságát – csak akkor mi magunk maradunk koldusok, az élet koldusai, a szeretet koldusai! Ne utasítsuk el Isten Fia szerelmét: engedjük, hogy az Ő értünk adott, nekünk adott élete átjárja szívünk minden zugát; éljük át, milyen nagy ajándékot kínál nekünk az, aki a Golgotán világossá tette, milyen fontosak vagyunk Neki!
Áldott feltámadásünnepet kívánunk mindenkinek!
Pataki András Dávid
lelkipásztor