Zilahiak szeretete

Gyerekek, kamaszok és felnőttek álltak a zilahi estében, várták, hogy begördüljön a fasoriak busza. Már elmúlt nyolc óra, amikor megpillantottak bennünket. Szavakkal lehetetlen leírni, amit ezen az estén kaptunk. Sötét volt, ám a lámpák fényében is ragyogott vendéglátóink arca. Örömük megbátorított bennünket, bizonyosak lehettünk abban már az ismerkedés perceiben is, hogy összetartozunk. Egybe vagyunk kapcsolva, egy nép vagyunk.
 
EGY A LÉLEK
John Stott. Jegyezzük meg a nevét, olvassunk utána az interneten, tanulmányozzuk könyveit! Én is így tettem, s közben ámultam, milyen csodálatosan vezeti az Úr az övéit. Tanítja őket ugyanarra, egymástól sok száz vagy sok ezer kilométer távolságban. John Stott, betűzte vendéglátóm, s én szorgalmasan leírtam jegyzetfüzetembe. Akkor hallottam először a nevét. Látogatásunk második napján, szombaton, mielőtt városnéző sétára indultunk volna, Bántó Róbert és felesége, Edith hitéletükről beszéltek, megmutatták azokat a hitmélyítő könyveket és filmeket, amelyek nagy hatással voltak rájuk. Előzőleg én is meséltem a fasori gyülekezet imaalkalmairól, a szolgálatokról, s arról, hogy éppen melyik igehirdető könyvét olvasom. Utólag, idehaza ütöttem be a Google keresőjébe John Stott nevét, s ekkor lett nyilvánvaló számomra, ő az az anglikán lelkipásztor, aki a cambridge-i Trinity College-ban szerezte doktorátusát, vagy negyven könyvet írt, egyebek között a Hinni Jézusban címűt. S itt jön a csoda! Az ő kezdeményezésére indult el Angliában a Kereszt-kérdések-sorozat, amelyet mi, fasoriak is átvettünk, s megvalósítunk. A zilahiak pedig a tavalyi magyarországi, sátorlajaújhelyi közös csendeshéten hallottak róla, de azóta ők is beépítették szolgálatukba. Így érnek össze a szálak, így valósítja meg az Úr az Ő jó terveit. És nem ez volt az egyetlen, amire rácsodálkoztunk zilahi ottlétünkkor!
 
EGYMÁS HITE ÁLTAL
Huszonnyolcan, kicsik, nagyobbak és még nagyobbak szálltunk buszra április 16-án, s már maga az utazás is ajándék volt, kiszakadás a hétköznapokból. Átélhettük, milyen jó testvérekkel közösségben lenni! Induláskor együtt imádkoztunk azért, hogy az Úr áldja meg oda- és visszautunkat, különösen pedig ottlétünket. Az út remek alkalom volt arra, hogy jobban megismerjük egymást, a gyerekek pedig összebarátkozzanak. A jármű elején lévő mikrofon segítségével többen megosztották Erdélyhez és Partiumhoz kötődő élményeiket, mert ott töltötték gyermekéveiket vagy ott nőttek fel, s ezek az információk valóban hozzátettek ehhez az úthoz. Külön köszönet Tunyogi Károlynak és Szabó Zsoltnak, akik professzionális idegenvezetőként beszéltek a rendszerváltás előtti Romániáról, a Ceaușescu-éra éveiről, a rendszerváltást követő világról, Zilah erőszakos iparosításáról, s arról, hogy míg 1910-ben a lakosság 74%-a magyar volt, mára megfordult ez az arány. A 2011-es népszámláláskor már csupán 15,4% vallotta magyarnak magát. A péntek esti megérkezést követően valamennyiünket egy-egy zilahi család fogadott be. Bőséges vacsorával fogadtak, átélhetettük a keresztény vendégszeretetet. Másnap reggel a zilah-fenyvesi református gyülekezet „otthonában”, Európa második legnagyobb református templomában, a szív alakú nagytemplomban találkoztunk.


Érdemes kicsit elidőzni a templomnál, lenyűgöző az architektúrája, s maga a hely is, ahol áll. A románok pár száz méterrel tőle felhúztak egy modern üvegbeton kolosszust, az adóhivatal épületét, amely a belvárosból nézve éppen eltakarja a gyönyörű nagytemplomot. Állítólag épp ez volt a cél, hogy takarásban legyen, lehetőleg ne látszódjon belőle semmi! Nem baj, mert Isten munkáját semmi nem tudja semmi eltakarni!
 
TE EMELSZ A VIHAR FÖLÉ
Szombaton reggel azzal a dicsérettel ébredtem a szívemben: „Adjatok hálát az Istennek, Imádkozzatok szent nevének.” Míg felültem az ágyban, elénekeltem magamban. A nagytemplomban csak ámultam, hogy ezzel a dicsérettel kezdtük az istentiszteletet, majd a „Te emelsz fel a vihar fölé, Szívem nem fél, benned remél” kezdetűt énekeltük. Bogdán Zsolt esperes a tanítványságról tartott igehirdetést. Mit jelent tanítványnak lenni? Mindannyiunk szívére helyezte Péter apostol példáján keresztül azt, hogy milyen nagy utat kell bejárnunk, amíg valóban az Úr tanítványaivá válunk. A tanítványság elhívással kezdődik, de már az is kérdés, meghalljuk-e a hívó szót. Biztos jele, ha meglátjuk bűneinket, s megvalljuk Neki. Aki befogadja Jézust, Vele él, az nemcsak hall a csodáiról, hanem át is éli. Részese lesz. Amíg Rá figyelünk, a tengeren is tudunk járni, amikor azonban elfordítjuk tekintetünket Róla, süllyedni kezdünk. A zilahi lelkipásztor arra irányította figyelmünket, ne tévesszük Jézust soha szem elől, s ne meneküljünk el a feladatok elől. Ne mondjuk azt: „Uram, add másnak, nekem van elég feladatom”, vagy „Nézd, annak a másiknak menyi ideje van!” Már csak azért is jó vállalni a szolgálatot, mert az Úr mindig tudja, mire van szükségünk. Az esti áhítaton Jézus szeretetéről hallottunk. „Erre megkérdezte tőlük: >>Hát ti kinek mondotok engem?<< Simon Péter megszólalt, és így felelt: >>Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.<<” (Mt 16,15–16). Krisztus vezet bennünket kegyelmesen, csak engedjünk akaratának! Egybeért a délelőtti és az esti igehirdetés, jó tanítványnak lenni, fontos, hogy használ bennünket Isten, személyre szabott megbízatást ad. Ám minél távolabb állunk az Úrtól, annál nagyobb a bukás veszélye. Ha imádság helyett heveskedünk, csak zűrzavar támad, ám ha minden utunkban imádkozhatunk Hozzá, Krisztus is közbenjár értünk. Isten Szentlelkével minden más lehet a tanítvány életében. S ha elbuknánk, lehet Istenhez kiáltani. A Lélek eszünkbe juttatja az Igéket: „Felele neki Simon Péter: >>Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad.<<” (Ján 6,67–69).
Az időjárás is kedvezett, délután végigjártuk a nevezetességeket, ellátogattunk egyebek között Ady Endre emlékházába. Láttuk az egykori, ma igencsak romos állapotban lévő „oskolát”, amelyre Ady utólag mindig hálával emlékezett, mert itt bontakozott ki irodalomra, költészetre nyitott személyisége.

Délután a templomban áhítaton vettünk részt, Ádám Endre testvérünk elhozta otthonról a hegedűjét, azzal kísérte énekünket, a zilahiak nyitott szívvel figyelték a fasori szolgálati ágak bemutatkozását. A másnap délelőtti istentiszteleten Somogyi Péter elnök-lelkész szerzeményével, a tavalyi sátoraljaújhelyi gyülekezeti hét dicséretével köszöntöttük zilahi testvéreinket: „Nem vagytok többé idegenek.” És tényleg nem voltunk, nem vagyunk idegenek sem az Úrnak, sem egymásnak. Mosolyogva, s kicsit szégyenkezve konstatáltuk, hogy a zilahiak jobban tudják a szövegét és a dallamát, mint mi.
Pataki András a tartozás elengedéséről hirdette az Igét az 5Mózes 15 alapján: „Figyelj, én népem, az én igéimre!” Nagy ajándék volt hallani arról, hogy Isten népe megszabadított, meggazdagított és megáldott nép. El tudjuk engedni azokat az adósságokat, amelyekkel mások tartoznak nekünk, hisz mennyivel többet kaptunk az Úrtól azzal, hogy elengedte életünk adósságát. Megváltott a bűn rabszolgaságából, hogy élhessünk a szabadság örömében. Éppen erre tekintettel mások adóssága sem tarthat bennünket fogva. „Engedd el azt, ami fogva tart, engedd el mások tartozását, mert szabad nép tagja vagy” – hangzott a felszólítás. Meggazdagított és közösséggel megajándékozott nép vagyunk, közös a szabadság s közös a gazdagság is. „Az Atya megajándékozta népét Jézus Krisztusban, s általa akarja gazdagítani Isten a testvérek közösségét.” Ezen a ponton már nem is csodálkoztam azon, hogy miért éppen ez az Ige szólt. Előző nap egyik zilahi testvérem arról számolt be, hogy az utóbbi időben többekben is csalódnia kellett, mert nem tartották meg ígéretüket. És az igehirdetésen azt hallhattuk: engedd el a másik tartozását, ne neheztelj rá, bármit tett. Közvetítsd mások felé Krisztus szabadítását!
Zilahi testvéreinknek ajándékokat is vittünk, egyebek között a Fasori Református Kollégium első kiadványát, a Jellemábécét, amelyből úgy hagytunk ott példányokat, hogy a hívek által fizetett vételár legyen a zilahi gyülekezeté. Vendéglátóink közös ebéddel búcsúztak tőlünk, majd még egyszer ellátogattunk a templomba. A kántorasszony s Józsa Ferencz segédlelkész gyönyörű áldást énekelt búcsúzásképpen. Hazafelé a buszon, a „morzsaszedegetés” keretében nem győztük sorolni azokat az ajándékokat, amelyeket ezen az áprilisi hétvégén kaptunk. A zilahiak Facebook-oldalán olvasható dr. Ravasz László református püspök egyik írásából egy részlet: „Isten világában csak egy csalódás érhet bennünket, mérhetetlenül többet nyerünk, mint amennyit ígért vagy vártunk.” Teljesen igaz. Mi is mérhetetlenül többet kaptunk, mint amennyit kértünk vagy vártunk. Egymás hite által épülünk. Most rajtunk a sor. Vegyünk példát róluk! Zilahi testvéreink hallottak a mi vasárnapi imaközösségünkről, de ők nemcsak havonta egyszer imádkoznak ilyen céllal, hanem minden vasárnap negyed tízkor. Az Úr áldását kérik gyülekezeti alkalmaikra, s az igehirdetésre.
Soli Deo Gloria!
   
További képek a hétről.