Várni jó
Marton Piroska lelkipásztor adventi köszöntője
„Jó az Úr azokhoz, akik várják Őt; a lélekhez, amely keresi Őt.
Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.”
(JerSir 3,25–26.
Kedves Testvéreim!
Ádvent a várakozás ideje, és valóban: mi, emberek tele vagyunk várakozással. Mindig várunk valamit, mindig várunk valakire. Várunk valamit a holnaptól, a következő hetektől, hónapoktól, várunk valamit az életünktől. Elvárunk valamit magunktól, a családunktól, egymástól, a közösségeinktől, a világtól. Lehet egészen hétköznapi dolgokra várni. Például állok a Kálvin téren, és várom a 47-es villamost. Közben lenézek, és megakad a szemem egy betonból készült burkolati elemen, egy emlékkövön, melyen Luther Márton mondata áll: „Itt állok, másként nem tehetek”. Ezen minden alkalommal mosolyognom kell, és nézem az embereket, akik közömbösen és figyelmetlenül rálépnek Luther Márton mondatára, vagy egyszerűen csak átlépnek felette. Nem is sejtik, hogy más lelkülettel is lehetne állni és várni itt, a Kálvin téren a villamosra, de akár az életünket és a világot megrengethető dolgokra, eseményekre is: „egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket; mert közeledik a ti megváltásotok.” (Lk 21,28)
Hogy mire vagy kire várunk, hogy milyen elvárásaink vannak életcéljaink felé, hogyan vagyunk jelen közösségeinkben, hogy milyen a viszonyulásunk ahhoz, ami már megtörtént vagy ami még eljövendő, az attól függ, hogy kiben vagy miben bízunk, kitől várjuk a megoldást. Minden emberben van várakozás, hiányérzet, és sokan okoskodnak így: jobb lehetnék én magam is, összeszedhetném magam, elcsíphetnék már valami kedvezőbb lehetőséget is az élettől, hogy végre sínen legyenek a dolgaim.
„A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát.” (Ézs 9,1a) Miért van annyi sötétség, családi viszály, tettlegességbe átmenő emberi konfliktus, miért nincs mindenkinek hajlék a feje felett? Mikor lesz az, hogy nem a látszat után ítélnek, hanem igazságosan, mikor lakik majd együtt a farkas a báránnyal, fekszik a párduc a kecskegidával, mikor legel együtt a tehén és a medve, és játszik a csecsemő a viperalyuknál? (Ézs 11,1–8) Sokan azt gondolják, hogy igyekezettel, emberi ügyeskedésekkel, földi tudományokkal világosságot lehet támasztani a saját életünkben és a világban is. Díszítik a karácsonyfákat az utcán, mindenhol égősorok, még az utcai fák ágai és törzsei is világosságot árasztanak, a karácsonyi vásárokon pedig megvehetjük mindazt, ami az árusok szerint kell egy jobb földi világhoz: forralt bor, sült kolbász, színes gyertyák, angyalfigurák, meleg sapka, sál és kesztyű. Sokan pedig már az újévi fogadalmukra készülnek, hogy a következő évben hogyan fogják megváltoztatni a világot.
Pedig ma is igaz az Ige, hogy az Igazi Világosság már eljött a világba, Jézus Krisztus, és hogy Jézus a sötétségbe jött el, és a sötétség nem fogadta be Őt. Az Úr nélküli élet sötétségben járás, mindig hiányos, hamis várakozásokkal teljes, és a földi dolgok soha nem fogják betölteni azt, amit keresünk. A világosságot, a változást egyedül Jézus Krisztus hozza el, ha beengedjük Őt az életünkbe, engedjük Őt naggyá növekedni közösségeink életében. Csak ha Jézustól várjuk a megoldást azokban a dolgokban és történésekben, amelyekben most homályban vagy sötétségben járunk, akkor jó várni, mert jó az Úr azokhoz, akik Benne reménykednek, minden reggel megújul, nagy az Ő hűsége. Károli Gáspár bibliafordítása ezt a feliratot adja a 42. zsoltárnak: „A szent hely után való óhajtozás idegen földön”. Mindig idegen földön járunk, földi pusztaságban, ahol megállni nagy veszély, ahol elbomlik földi sátorházunk, ahol nincsen maradandó városunk: ez a földi világ. Így itt mindig is lesznek szenvedések, szakadékok az emberi kapcsolatokban, igazságtalanságok. Megoldás, szabadítás csak akkor lesz, ha azt az Úrtól várjuk, és hozzá kiáltunk a zsoltáríróval: „Küldd el világosságodat és igazságodat, azok vezessenek engem.” (Zsolt 43,3a) Minden azon múlik, hogy találkozunk-e Jézussal, és beengedjük-e Őt az életünkbe. A pásztorokról, a napkeleti bölcsekről, Simeonról és Annáról nem sokat mond el a Szentírás, de nincsen hiányérzetünk mégsem, hogy keveset tudunk róluk, hogyan alakult a pályafutásuk. A bölcsek látták a zsidók királyának csillagát, az Istentől jött fényességet és vezetést, és eljutottak Jézushoz. Jeruzsálem akkori sötétsége sem akadályozhatta meg őket ebben. Simeon számára is ez volt a legtöbb, amit megkaphatott hosszú várakozása végén: „Látták az én szemeim a Te üdvösségedet, amelyet készítettél minden népnek szeme láttára; világosságul a pogányok megvilágosítására.” (Lk 2,30–32)
Közeledik a karácsony. Már a pékségek is készülnek a nagy rohamra, hogy időben elkészüljön a rengeteg mákos bejgli, mert nélküle nem lehet várni a vendégeket. De ne felejtsük el, hogy az igazi vendég, a Valódi Vendég Jézus, és „jól készítsétek útját! A vendég már közel! Mi Néki gyűlölt, utált, azt mind vessétek el! A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon, hogy útja készen álljon, ha Krisztus megjelen!” (312. ének). Adventben nem csak mi várunk tehát, hanem Jézus is vár tőlünk valamit. Azt, hogy az Úr kegyelméből legyünk mi is a világ világossága (Mt 5,14), hogy töltsük fel a szakadékokat, mert az van bőven ember és ember között, hogy tűnjenek el az életünkből a dombok és a hegyek, melyek elválasztanak minket egymástól. Jézus várja, hogy úgy ragyogjon világosságunk az emberek előtt, hogy lássák a mi jó cselekedeteinket, és dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat (Mt 5,16). Emberileg mindez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. Már meg is érkezett a vendég, kopogtat, hallod? Ő maga szól: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorázom, és ő énvelem.” (Jel 3,20)
Úgy legyen.
Marton Piroska