Isten szolgájának lenni jó!
Járási Sándor
„...és egy emlékkönyv iraték Ő előtte azoknak, a kik félik az Urat és becsülik az Ő nevét.” (Malakiás 3,16)
Ezt az Igét megtérésem óta nagyon sokszor elolvastam, hiszen ugyanitt, Malakiás könyvében van a megtérési Igém is (3,18): „És megtértek és meglátjátok, hogy különbség van az igaz és a gonosz között, az Isten szolgája között, és a között, aki nem szolgálja Őt.” Én korábban nem szolgáltam Őt, ám egy csendeshét első napján ezt az Igét osztották ki nekem. Azelőtt éltem az életem, mint más hétköznapi ember, feleségemmel és két leányunkkal. Nem voltam sem jobb, sem rosszabb, mint más hasonló ember. Jártam templomba, ha nem is minden vasárnap, de ünnepek alkalmával mindenképp. Meg voltam keresztelve reformátusként, úrvacsorával is éltem, pedig előtte nem konfirmáltam, ugyanis ez nem volt lehetséges akkoriban Kárpátalján. „Minden hiányosságotokat kipótolja az Úr.” Mindezt ma már tudom, és nagyon örülök neki. Ott akkor, az első napon nem tudtam mit kezdeni a kapott Igével, fölolvastam úgy, mint mindenki más, de hozzáfűzni semmit nem tudtam. Csendeshetünk mottója a következő volt: „Legyetek bátrak és legyetek férfiak...!” (1Sámuel 4,9). Ez már egy kicsit jobban tetszett, sokkal testhezállóbb volt, mint különbséget tenni Isten szolgái és azok között, akik nem szolgálják Őt. A hét közepétől aztán történt valami, az igehirdető elkezdett rólam beszélni névtelenül, mintha mindent tudott volna rólam, és minden szava egyenesen nekem szólt volna. Furcsa félelem fogott el, valaki elárult rólam mindent, és most minden napfényre kerül. A szobámba mentem, mert egyedül akartam lenni. Azóta tudom, hogy nem egyedül, hanem kettesben akartam lenni Valakivel, aki évek óta várta már ezt a találkozót, csak eddig én nem akartam. Kettesben akart velem lenni, mert mondanivalója volt számomra, de nem tudtam zavartalanul Őreá figyelni. Másnap az előadás végén éreztem, hogy valami nagyon fojtogat. A szobámba érve visszatarthatatlan zokogás tört ki belőlem. Térdre rogytam és zokogtam. Közben próbáltam valami imafélét elmondani, de nem jött hang a számra. Az „erős férfiból” így lett erőtlen, zokogó fiúcska, aki várja, hogy megvigasztalják. Aztán nagyon-nagyon jó érzés fogott el, megszűnt a zokogás, és csak ennyit tudtam kimondani: „Köszönöm, Uram!”
Azóta tudom, hogy ez volt az első, igazi, és a további életemet nagyban meghatározó találkozásom Jézussal. A hét végére különös nyugalom, nagy belső békesség és megmagyarázhatatlan öröm töltött el. Hazaérve a kérdésekre csak annyit tudtam válaszolni a családomnak: „Jó volt!” Anyósom, aki már sok-sok évvel ezelőtt megismerte Jézust, és átadta neki az életét, látta rajtam, hogy velem sokkal, de sokkal nagyobb dolog történt ennél ott a csendeshéten. Még ma is fojtogat a sírás, ha arra a hétre gondolok. Egy év múlva a feleségem is átadhatta életét a mi megváltó Jézusunknak.
Budapestre költözésünk után mint az Úr megváltott gyermekei közösen kerestünk gyülekezetet. Hitünk megerősítésére, Krisztusban való növekedésre találtunk lelki otthonunkra a Fasorban. Őszinte szeretettel fogadtak be minket mind a lelkészek, mind a gyülekezet. 2007 tavaszán Isten itt pótolta ki ifjúkori hiányosságunkat, és tehettünk a gyülekezet előtt bizonyságot és fogadalmat Jézus követése mellett a felnőtt konfirmáció alkalmával. Még ugyanebben az évben a fiatalabbik lányunk is a gyülekezetben konfirmált. Azóta a gyülekezet aktív tagjaiként veszünk részt az alkalmakon, élünk az úrvacsorával, vállalunk kisebb-nagyobb szolgálatot, és mint Krisztus megváltott gyermekei, igyekszünk az Istentől megszabott földi életünket Neki tetsző módon megélni. Ebben nagyon nagy segítségünkre vannak a vasárnapi igehirdetések, a pároskör alkalmai, és a házi körben, testvéri közösségben megbeszélt bibliai tanítások.
A Fasorban kaptuk meg azt, amire a szívünk és lelkünk leginkább vágyott, az Igének azt a tiszta és hamisítatlan hirdetését, amelyet csak igen kevés gyülekezetben hallhat az arra szomjas és kiéhezett közösség.
Mérhetetlenül hálásak vagyunk a mi Urunk Jézus Krisztusunknak a szeretetért és a meg nem érdemelt kegyelemért, hogy ebbe a gyülekezetbe vezetett minket. Reméljük, hogy még sokáig magasztalhatjuk Őt ebben a templomban.