Régi és új gyökerek
Pataki Dorottya
„...újra gyökeret vernek lenn, és gyümölcsöt hoznak fenn... A Seregek Urának féltő szeretete műveli ezt.” (2Királyok 19,30–31)
Családunkat sok szál kötötte a pasaréti gyülekezethez, hisz szüleim ott házasodtak, nővéremmel együtt ott kereszteltek, mindketten ott is konfirmáltunk. Kiskoromban mégsem szerettem oda járni, mert nem ismertem senkit. Csak úgy voltam hajlandó elmenni, ha édesanyámmal bemehettem a „nagytemplomba”. Negyedikes voltam, amikor Zsófi, a nővérem, aki addigra már konfirmált, elvitt moziba a Ben Hur című filmre. Olyan nagy hatással volt rám a film, hogy elkezdtem gyerek-istentiszteletre járni. A következő nyáron Zsófi megtért egy csendeshéten, és amikor utána otthon arról beszélgettünk, mi is történt vele, én is behívtam az Úr Jézust a szívembe. Nagy változásokat ez egyelőre nem jelentett az életemben, hiszen tipikus „jó kislány” voltam, és ekkor még azokból a krízisekből sem éltem át semmit, amelyek az embert olyan sokszor közel viszik Istenhez, vagy megerősítik a Vele való kapcsolatban. Mindenesetre olvasgattam a Bibliát, lelkesen jártam gyerek-istentiszteletre, majd konfirmáció-előkészítőre, és azzal a boldog bizonyossággal konfirmáltam, hogy én már az Úré vagyok.
Aztán eljöttek a krízisek is – tizenhat éves koromban meghalt édesapám... Az ifiben, ahova jártam, azt éreztem, hogy a kérdéseimre csak betanult, „hittanos” válaszokat kapok, de mivel úgy láttam, mindez az életben nem ennyire egyszerű, egyre kevésbé tettem fel ezeket a kérdéseket, majd egy idő után ki is maradtam ebből a közösségből. Ugyanakkor komoly identitásválsággal is küzdöttem. A legtöbb helyen, ahol ismertek, én voltam a „Zsófi húga”, mindenki ámult, mennyire hasonlítunk, ami egyrészt jól is esett, mert nagyon büszke voltam a nővéremre, szerettem volna olyan lenni, mint ő, de tudtam, hogy nem vagyok, és így olyan érzésem lett, mintha én csak egy silány utánzat lennék. De próbáltam kapaszkodni Istenbe, Ő pedig folyamatosan bátorított, erősített, tanítgatott, igazi válaszokat adott a kérdéseimre.
Érettségi előtt elkezdtem járni egy olyan ifibe, ahol igazi közösségre találtam. Az ő elfogadásukat, szeretetüket, a közös imádságokat, Biblia-tanulmányozásokat, szolgálatokat is felhasznált Isten, hogy újra megerősítsen, megszilárdítson az Ő útján. Ezen az úton járni, az Ő akaratára igent mondani sokszor nem volt könnyű, de ekkorra már nem csak az a gyermekkori, érzelmi alapú döntés született meg bennem, hanem tapasztalatból tudtam, hogy csak Vele érdemes élni, csak az a jó nekem, ha az Ő akarata valósul meg az életemben. Ez a bizonyosság segített az egyik legnehezebb harcomban is. Az ifiből egy fiú elkezdett közeledni felém, és bár magamtól visszautasítottam volna (sőt, először vissza is utasítottam), tudtam, Isten azt várja tőlem, mondjam ki: „Legyen meg a Te akaratod!” Nagyon féltem megtenni, és napokon keresztül imádságaimban harcoltam a saját akaratom, elképzeléseim ellen, míg sikerült őket elengednem. Isten pedig ismét bebizonyította, hogy Ő jobban tudja, mi a jó nekem, hogy még a saját vágyaimat is jobban ismeri, mint én magam, hisz az a fiú most a férjem, akivel szeretjük egymást, és együtt szeretjük Istent, akivel egyek lehetünk, akivel be tudjuk tölteni egymás szükségeit, aki nélkül elképzelhetetlen az élet.
András akkor végzett a teológián, amikor összeházasodtunk, és egyből idekerült a Fasorba hatodévesnek, majd később beosztott lelkésznek. Nagyon örültünk, hogy ide jöhetünk, de ijesztő is volt a gondolat, hogy minden szálat, minden gyökeret, amely addig Pasarétre kötött, el kell vágnunk, és itt egészen újat kell kezdeni. Az első ifjúsági héten, ahol András lelkésztársával Isten Táborában szolgált, egy Igés kártyán a következő Igét kaptuk: „...újra gyökeret vernek lenn, és gyümölcsöt hoznak fenn... A Seregek Urának féltő szeretete műveli ezt.” (2Királyok 19,30–31).
Egészen valóságosan tapasztaltuk meg ezt a szeretetet, és mostanra Isten rengeteg ajándéka köt minket ide: barátok, testvérek, akikkel együtt követjük az Úr Jézust, akikkel lelkileg és fizikailag is erősítjük, segítjük egymást, akikkel együtt szolgálunk, vagy éppen együtt nyaralunk, családok, amelyek szinte kibogozhatatlanul összefonódnak a keresztszülőségben, de ide köt az óvoda és iskola is – egyszóval már itt vagyunk otthon. Hisszük, hogy Jézus Krisztus, aki ezeket az új gyökereket adta nekünk, megtermi bennünk és általunk a gyümölcsöket is, amelyről ez az Ige beszél, és reménységünk, hogy ezekkel a gyümölcsökkel mi is gazdagíthatjuk a gyülekezetet és Isten országát! Adja Isten, hogy úgy legyen!