Gyülekezeti otthonom
Szöllőssy Emőke
 
„Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked..." (Apostolok cselekedetei 3,6)
Körülbelül két esztendeje jártam a Fasorba, amikor valaki rám mosolygott: „Most már itthon vagy!” Különösen ajándékozta nekem az én Uram otthonként ezt a gyülekezetet. Majdnem két évtizedes vívódás, gyülekezetkeresés után vettem egy nagy levegőt: nem kell arra várnom, hogy amikor belépek egy templomba, „otthon érezzem magam”. Ugranom kell a mély vízbe. Ez azt jelentette, hogy nem várok különösebb érzelmeket, ehelyett megyek, járok rendszeresen nem csak istentiszteletre, hanem a gyülekezeti alkalmakra is. Segítség volt ennek a döntésnek a meghozatalában 1999 tavaszán Elizabeth Eliotnak itt, a templomunkban elhangzott előadása, amelyen keresztül megerősített Isten Igéje: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem.” (Lukács 9,23).

Ezután szinte egyik pillanatról a másikra a gyülekezet közepében találtam magam, mivel a gyermekek közötti misszióban kaptam feladatot. Akkor már évek óta vezettem a Református Házassággondozó Szolgálat családos heteinek gyermekmunkáját, de ettől kezdve főállásban szolgálhattam. 

Hívő gyülekezetben, hívő családban nőhettem fel, ahol gyermekként megérthettem az evangéliumot, és elfogadhattam Jézus Krisztust Megváltómnak. Ezért számomra a gyülekezeti alkalmak gyermekmunkája nem kiegészítő szolgáltatás, hogy a felnőttek nyugodtan vehessenek részt a nekik szóló igei alkalmakon, hanem a gyermekek számára biztosított lehetőség, hogy a koruknak megfelelő saját döntéseiket meghozhassák.

Egyik legnagyobb örömöm a családlátogatás volt. Sokszor éreztem, hogy ez az, amit nem lehet eleget csinálni. Ezért vállaltam körzetgazdaságot is. Amikor belépek a gyülekezet küldöttjeként egy család otthonába, nem lehetek semmilyen értelemben tolakodó, mégis kicsit családtagokként ülünk le beszélgetni, hiszen – jó esetben – egy nagy családban testvérek vagyunk. A családlátogatásról vallott meggyőződésemet az sem változtatta meg, hogy volt olyan, ahonnan „kidobtak”. 

A másik legnagyobb örömöm, hogy ahogy telnek az évek, egyre több olyan szolgálótársam van, aki korábban a gyermekcsoportok tagja volt. Láthattam őt felnőni, taníthattam őt az Igéből, alkothattunk, játszhattunk együtt – tanúja lehettem csibészségeinek. S most együtt taníthatjuk a mai kicsiket – ők a nagyok, a segítők, akiktől másképp fogadják a gyerekek a bizonyságtételt, az intést, akik nélkül félkarú óriás lennék csak. Közöttük vannak olyanok is, akik ma már önálló vezetői egy-egy csoportnak év közben vagy nyáron.

Ahogy annak idején gyermekként akkori gyülekezetemben Jutka néni lehetett tanúja annak az imádságnak, amikor elfogadtam Jézus Krisztust Megváltómnak, ezzel a tanúsággal itt, a gyülekezetben ajándékozott meg engem az én Uram. Vallom, hogy különös felelősséggel jár ez, mert ugyanabban a munkában lehetünk benne, mint amiről Pál apostol így vall:
„Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.” (1Kor 3,6).

Eredeti végzettségem szerint erősáramú villamosipari műszaki tanár vagyok. Iskolai osztályban keveset gyakoroltam ezt a hivatást, de gimnazistakorom óta korrepetálok. „Családtagjaimmal” a közös tanulást imádsággal szoktuk kezdeni. Olyan egymásra és együtt Istenre figyelést tanulunk meg a matematika- és fizikapéldák megoldása közben, amely aztán sokukkal a közös szolgálatban érlelődik tovább.

2008-ban gyülekezetünk óvodát alapított, szolgálatomat azóta ott folytatom. Különleges ez a helyzet, hiszen többségében azoknak a családoknak a gyermekeit fogadjuk, akikkel a gyülekezeti élet mindennapjait is együtt élhetjük meg. Én magam egyáltalán nem jártam óvodába, gyermekeim is csak egy-egy iskola-előkészítő évet, így számomra az óvoda – a gyermekek életkora miatt is – a családi élet kitágítása. Mivel kicsi az óvodánk, itt valóban megélhetjük ezt a „nagycsaládhangulatot”. Uram ajándéka, hogy a kicsinyek és a velük foglalkozók között háttérszolgálatot végezhetek nap mint nap.

Végül, de nem utolsósorban nem csak szolgálati helyem, hanem közösségem is a gyülekezetem. Olyan társaim-testvéreim vannak, akikkel együtt imádkozunk, együtt keressük Urunk akaratát. Sokszor átéltük már, hogy a megosztott gondok könnyebben hordozhatóvá válnak – a megosztott öröm pedig megsokszorozódik. Erősít minket, hogy komolyan vesszük Péter apostol tanácsát: „…az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.” (1Péter 3,15).