Többgenerációs hét

„Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények,
hanem polgártársai a szenteknek, és háza népe Istennek.
Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára,
a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik,
és szent templommá növekszik az Úrban,
és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává, a Lélek által.”

(Ef 2,19–22).

Sátoraljaújhely, 2015

Mit kaptál a sátoraljaújhelyi fasori közös gyülekezeti héten? – hangzott el pénteken délelőtt a csoportos beszélgetésen. Többen úgy fogalmaztak, azt várták az utazás előtt, hogy megerősödnek hitben, reménykedtek, hogy épülnek lelkiekben, s így is történt. Ezzel a bizodalommal mentem én is SAU-ba, de még sokkal többel, ugyanis nem pusztán reménykedtem, hanem tudtam, hogy Sátoraljaújhelyen megajándékoz Isten, az Úr, Krisztus. S ehhez a bizalomhoz képest is messze többet kaptam. Olyan igemagyarázatokat, tanításokat, melyek által a korábban olvasott, ismert ígéretek új, mélyebb jelentéssel töltődtek meg. Pénteken este a kivetítő vásznon az a szó jelent meg: TÚLÁRAD. Somogyi Péter lelkipásztor arról beszélt, hogy Isten mindig várakozáson felül cselekszik javunkra. Ahol Isten, ott mindig várakozáson felül történnek a dolgok. A 100%-os bizonyosságon felül.


SAROKKŐ
 
„Nem vagytok többé idegenek, nem vagytok többé jövevények, / Hanem polgártársai a szenteknek, / És háza népe Istennek, / Háza népe Istennek… / A sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, Isten Fia, / A sarokkő pedig maga Isten Fia.” Ez a szöveg és a dallama él bennem Sátoraljaújhely óta. Éjszaka, ha felébredek, énekelem magamban. Nem is én, hanem a szívem. S csodálkozom és ujjongok, hogy lelkipásztorunk a zeneszerzés és dicséretírás ajándékát is kapta az Úrtól.
Mit tanultunk SAU-ban? Hogy a két legfontosabbat előre vegyük: ha nem Krisztus a sarokkő az életünkben, akkor csak ideig való dolgokat építünk. Lehetnek sikereink, verhetjük a mellünket, büszkélkedhetünk, hogy ezen vagy azon a területen mit értünk el, de ahol nincs Jézus, ott előbb-utóbb minden elpusztul. Amúgy már régóta nem verem a mellem, sem büszke nem vagyok semmire. Hiszen szívembe van írva: „Mid van, amit nem kaptál?” Bármihez fogunk Nélküle, porig romboltatik. Ha nem Krisztus a sarokkő, akkor a zárókő sem Ő lesz. Ki a szegletkő az életünkben? Kihez igazodunk? Kit kérdezünk meg  a legkisebb dolgainkban is, mielőtt cselekszünk? Csodálatos volt látni, ahogyan Somogyi Krisztina, Somogyi Péter és Pataki András lelkipásztorok igemagyarázatai illeszkedtek egymáshoz, erősítették a mondandót, s láttatták meg velünk a „nagy egészet.” Azt, hogy Isten az Ő csodálatos tervét úgy valósítja meg, ahogyan a puzzledarabkákból összeáll a kép. Értelmet nyer az a kis részlet is, amelyen látszólag nincs semmi, mert pusztán az ég vagy a tenger egy része. Ha a világhoz igazodunk, nem vagyunk alkalmasak az Isten-i puzzle-ban való részvételre. Bármennyire erőlködünk, nem fogunk illeszkedni.  Ebben a világban a „nagy szétdobáló” hatalma érvényesül. Isten csak azokat tudja egybeszerkeszteni szent hajlékká, akiknek életében Krisztus a sarokkő. Így válunk egy Test tagjaivá, Krisztus testévé, s  leszünk egyen-egyenként  hasznára az egész testnek, Isten dicsőségére. Akarjunk szentek lenni, s vizsgáljuk meg terveinket, vágyainkat, minden egyes lépésünket, hogy valóban Krisztus-e a szegletkő!


LEHAJOL

Sátoraljaújhelyen az egyik legszebb alkalom az volt, amikor a 40. zsoltárt képileg is elmutogattuk, s így tanultuk meg első verseit. A francia nyelv úgy fejezi ki azt, ha valaki betéve tud valamit, éjjel álmából felkeltve is automatikusan mondja: par coeur, azaz 'szívből'. A 40. zsoltárt Isten a szíveinkbe írta. Elképzeltem, hogy a felséges Isten lehajol hozzám. Észrevesz. A világot teremtő Isten meghallja kiáltásomat. A nagy Isten, akinek a leheletétől a hegyek is megremegnek, megindul az én szorult helyzetemen, kiemel a pusztulás verméből, a sárból és iszapból, s sziklára állítja lábamat, megerősítvén lépteimet, s új éneket ad számba, Istenemnek dicséretét. Ne úgy nézzünk egymásra, mint idegenre, hanem lássuk meg: a másik életében is Krisztus a sarokkő! Egyek vagyunk a Lélek által. Keressük azt, hogy Isten hogyan akar bennünket egymáshoz illeszteni, lelki házzá, szent templommá építeni!
A hatalmas Istennek gondja van ránk. Hányszor olvastuk ezt az Igét korábban, és soha nem szólt ilyen láttató erővel hozzánk. Csodálatos volt megélni azt, hogy tanítva voltunk, Istentől tanítva hétfőtől szombatig. Milyen másként néztünk egymásra attól a naptól fogva, hogy elhangzott: a különbözőséget lehetőségnek tekintsük! És valóban megnyíltunk. A csoportos és ifjúsági beszélgetéseken beszéltünk próbatételeinkről. Arról, hogy Isten a nehézségek által is vitt előre a hit útján, s megtanultuk nem pusztán a jelent látni, hanem mennyei perspektívából nézni életünkre, hiszen hit által élünk. „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk”. (2Kor 4,17).
 
 
SZERETLEK, FASOR!
 
A sátoraljaújhelyi, augusztus 10. és 15-e közötti közös gyülekezeti hetünk mottója ez volt: „EGYÜTT ÉPÜLTÖK”. És valóban épített minket Isten. Épített a közös és csoportos alkalmakon, a sportrendezvényeken, a focimeccseken, a pingpongbajnokságon, a „Szeretlek, Fasor!”- vetélkedőn, a filmvetítések során, az ifjúsági teaházon, a fasori zenészek megindító koncertjén, a medencében, a padokon ülve, az erdei kiránduláson, a péntek esti, tábort búcsúztató felvonuláson, és akkor is, amikor csak úgy összetalálkoztunk a kerti utakon, és kibuggyant belőlünk az a „többlet”, amit ráadásként kaptunk, és nem tudtuk örömünkben magunkban tartani. 409-en voltunk. 409 építőmunkás. 0 évestől a 80 éves testvéreinkig. Valamennyien építőmunkások és egyben lelki kövek. Akikből az Úr szent temploma épül. Megtanultuk Sátoraljaújhelyen: A Fasor építési terület! Az Úr munkálkodik itt. Épít bennünket munkahelyeinken, otthonainkban, családjainkban, amerre járunk. Épít egyen-egyenként, és a gyülekezetet is. „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek, és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává, a Lélek által.” (Ef 2,19–22). Csak higgyünk! Nincs szükség másra. Egyedül élő hitre. Nem kell, hogy törjük a fejünket, mire akar bennünket használni az Úr. Majd Ő elkészíti az alkalmat és az időt, csak legyünk készek a hívását meghallani és megcselekedni. Isten ígéretei mind igazak és ámenek. Álljunk rá erre, hogy rajtunk keresztül mások élete is átformálódjon. Hogy lehajoljon a másikhoz is az Úr, meghallja kiáltását, kimentse a pusztulás verméből, sziklára állítsa lábát, és megerősítse lépteit! Ne gondoljuk azt, hogy különleges emberekké kell válnunk, mielőtt használni kezd Isten! Úgy hív el, ahogyan vagyunk, aztán persze formál bennünket. „Isten keresi az embereket rajtad keresztül. Ha a kősziklán állsz, a Te életedben is valóság lesz.” Adjunk hálát érte az Úrnak!
 
Cseke Hajnalka


„Uram, jó nekünk itt lennünk” – mondta Péter Jézusnak a megdicsőülés hegyén (Máté 17,4). Ámde le kellett jönniük onnan, bármennyire is jól érezték magukat, s bármilyen nagy építkezést helyezett is kilátásba ez a tanítvány. Le kellett jönnünk nekünk is a hegyről – a Várhegyről –, nem maradhattunk az üdülőben. Pedig ott már megépítették a hajlékot minékünk: fel is újították, kényelmesen berendezték, s a rend, a tisztaság mellett a mindenoldalú gondoskodás szép példáit vonultatták fel előttünk az étterem és a büfé üzemeltetésével, a játszóudvar, a sportpálya, a medence működtetésével, és sok más lehetőség megteremtésével. Miért is kellett lejönnünk? Mert az Úr Jézus mondta: „Menj haza a tieidhez, és mondd el nekik, milyen nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és hogyan könyörült rajtad” (Márk 5,19). Bizony nagy dolgot cselekedett a Mindenható mivélünk: értünk, bennünk – s általunk másokért is. Még pár nappal a messzi út előtt úgy gondolkodtunk, hogy mindez ideig (két évtizeden át) gyermekek között szolgáltunk, most megtehetjük, hogy beülünk egy felnőtt csoportba, ahol sok jó hívő lélek között egy kis pihenéssel töltjük ezt a néhány napot – úgy töltekezünk. Isten viszont nem valamiféle kikapcsolódásra, hanem bekapcsolódásra szánta nekünk ezt az időt, és most nem gyermek-, hanem felnőttcsoportot bízott ránk.

Mindennapi együttléteinkben fokozatosan nyíltak meg a szívek és a szájak, hogy igazán megismerjük önmagunkat, egymást – és a Szentháromság Istent, aki szüntelenül cselekszik. Ő az, aki várakozáson felüli szeretettel lehajol hozzám, meghallgatja kiáltásomat, kiemel, megszabadít, helyreállít, áthangol, új éneket ad a számba. És végül túlárad, mert sokan látják mindezt, félik az Urat, és bíznak benne. A 40. zsoltárban Dávid láttatja ezeket velünk, s Istenhez szólva így kiált fel: nincs hozzád fogható! Minden napra jutott e hálaadó énekből egy vers, egy gondolat, amelyből magunkra ismertünk, és szép, megható, megrendítő, olykor a túlfűtött érzelmektől sem mentes bizonyságtételek születtek általuk. Tükröt tartottak elibénk az esti lelki program Igéi (Zsoltárok 40) mellett a reggeli igei bevezető kérdései és üzenetei (Efézus 2,19-22) is. Elmélyülésre, továbbgondolásra és sok-sok beszélgetésre indítottak valamennyiünket. (A ránk bízott szolid, de érdeklődő kis csoport tagjai nemcsak a délelőtti foglalkozás során voltak együtt, hanem találtak lehetőséget meghitt beszélgetésekre más időben is.) Szóltunk a bibliatanulmányozás és az imádság megannyi áldásáról. A Bibliáról úgy, mint az üdvösség könyvéről, amely bölccsé tesz minket az üdvösségre a Krisztus Urunkba vetett hit által – és felkészít minden jócselekedetre. Megmutattuk és ajánlottuk a nemrég megjelent magyarázatos Károli Bibliát, amely különös módon segít ebben. Ugyanakkor szóba hoztuk a Biblia funkcióvesztésének sajnálatos jelenségét Európa-szerte. Ennek nyomán számos nagyvárosban református klubok működnek a református gyülekezetek helyén – minden bibliai és hitvallási elkötelezettség nélkül. Mi, akik ily nagy létszámban épülni, szent templommá növekedni jöttünk e táborba, éppen a Szentírás biztos talaján állva ismertük fel – egyebek mellett – a diakóniai szolgálat, a lelkigondozás, a gyermek- és felnőttkatechézis, az imaközösségek jelentőségét a gyülekezetépítésben. Ezért is ítéltük nagyon fontosnak azt, hogy soha ne kerüljön a Biblia a gyülekezeti kritika pergőtüzébe, sokkal inkább a gyülekezet élete álljon a bibliai kritika fényében ezután is.

Az imádság lehetőségéről úgy beszélgettünk, mint amiben szüntelenül dicsőíthetjük a mi Atyánkat, és hálaadásunkban feltárhatjuk kéréseinket, megvallhatjuk bűneinket. Isten olyan lelki közösségbe helyezett itt bennünket, amelyben a Vele való párbeszéd különös öröm forrása lett. Öröm volt a szolgálói megbeszéléseken együtt imádkozni, majd látni a fakultatív imaközösségbe érkezők nagy seregét. Öröm volt a csoportbeszélgetéseken is odafordulni az Úrhoz – csakúgy, mint a kistemplom csöndjét keresve kiönteni a szívünket Őelőtte. Hálát adtunk a táborért, a sok-sok testvérért, a gyermekekért, az „együtt épültök” Igéért, minden igei szolgálatért és lelki táplálékért, az ének-zenei felemelő élményekért, a csoportbeszélgetésekért, az őszinte szavakért, megnyílásokért, bizonyságtételekért, szabadulásokért – és az imameghallgatásokért. Megajándékozott bennünket egymásban a mi Urunk már otthon, de a táborban is. Úgy éltünk itt, mint egy nagy család – Isten közvetlen közelségében. A sok kis család, a szülők, nagyszülők, gyerekek látványa is gyönyörűséges!

A mi csoportunkban is voltak kisgyermekes szülők, konfirmandus korú gyermekek szülei nagy szeretetben, voltak hajadonok, ifjak és idősebbek. Mégsem velük példálózunk most e többgenerációs hétre visszagondolva, hanem a szemünk előtt játszódó sok mozgás, nagy kavalkád egyes mozzanataira: ahogyan a gyerekek a felnőttekhez viszonyultak. A hívő, átadott életű szülők gyermekeire tekintve, s Jézus szavával szólva: „minden fát a gyümölcséről lehet megismerni” (Lukács 6,44).

A tábort követő napokban, hetekben a kicsik visszazökkennek a gyerekközösségekbe, a felnőttek a munkahelyi feladatokba a világban (ahol – mint mondták – nem könnyű), de feltöltekezve sokakat megszólíthatnak az evangéliummal környezetükben. A családok mint egy-egy kis gyülekezet élik a további életüket, a fasori nagy gyülekezet pedig visszavárja valamennyit családi közösségébe. A szolgálókat is, a nem szolgálókat is, hiszen – most már tudjuk – Isten mindenkinek adott valamilyen kegyelmi ajándékot a gyülekezet építésének szolgálatára. A mi csoportunk is egy ilyen megajándékozott közösség – ezen felül egymást is megajándékoztuk egy emlékkel. Harmonikára hajtogatott lapra írtunk a név alá néhány kedves szót, elismerést, jókívánságot szívünkből szeretettel. Senki sem látta, mit írt rá a másik, csak a név látszott legfelül, de a végén mindenki széthajtotta a harmonikát, és szeme előtt volt a csoport ajándéka. Isten áldása nyugodjon meg e sorokon – és azokon, akiknek szólnak!
 
Dévai-Józsa Gábor és Márti
 
További képek a 2015. augusztusi sátoraljaújhelyi csendeshétről a galériában.